Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. A Szent István Király Múzeum Évkönyve. 34. 2004 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (2005)

Tanulmányok – Abhandlungen - Farkas, Gábor: A száz esztendő Sümegcsehi község múltjából. 1850–1950 (1959). Településtörténeti tanulmány. XXXIV. p. 81–125. T. I–XVII.

kimért részekben a legeltetést. Az egerszegi törvényszék 1887. szeptember 10-én tárgyalt első ízben a csehi erdőről és legelőről. Ekkor a törvényszéki állásfoglalás az volt, hogy az elkülönítés 50-50% arányban osztódjék meg az erdő és a legelő között. Ez az állásfoglalás napvilágra került, és a vagyontalan réteghez tartozók körében (az ismert okok miatt) tiltakozás indult meg, de az arányon nem változtatott a törvényszék. Felmerült még, hogy a birtokosok kérelmére a közös birtoklást meg lehet szüntetni, amihez a gazdák többségének állásfoglalására lett volna szükség. Erre azonban Csehiben nem került sor. Az erdészeti szakhatóság véleménye az volt, hogy mindkét üzemágban maradjon meg a közbirtokossági kezelés és birtoklás, mert így biztosíték van arra, hogy az üzemágak nem csonkulnak, azaz a tulajdonosok nem veszik ki a közösből a rájuk eső részt. A kiküldöttek Csehiben a Bazsi példát említették meg, amikor ügyükben, a fellebbezés során, 1859-ben, a soproni úrbéri főtörvényszék számukra kedvezőtlen ítéletet hozott. (Az erdőilletőség telkenként 6 hold, a legelő pedig 4 hold volt). A csehiek tehát a dupláját kapták annak, mint amelyet a bazsiaknak a többszörös fellebbezés során juttattak (ZML TSZ, UB, A, 1886, CS, В.). Újabb törvényszéki határozat Az egerszegi törvényszék 1887. november 14-én a csehi elöljárók és a plébános jelenlétében vette tárgyalás alá az elkülönítést, azonban nem sikerült döntésre jutniuk. Ez év december 14-én viszont megszületett az ítélet, melyet a vármegyei Közigazgatási Bizottság Erdészeti Albizottsága 1888. március 27-én tett nyugvópontra, és a megítélt területen kialakította az üzemágakat. Az erdő, amely 1852ben 361 urbarialis hold volt, az ismert határok között alakult ki. A telekkönyv az ingatlant Alsóerdő elnevezéssel jegyezte be, amely Kovácsipuszta határánál kezdődik. Az Alsóerdőből fennmaradt területrészt az albizottság legelőnek nyilvánította (ez a papi birtok déli határától a döbröcei határszélig húzott egyenes vonaltól északra eső részeket a községi volt úrbéres gazdák fás legelőjének jelölte ki azzal a kikötéssel, hogy erdei jellegét meg kell tartani). Ezen a részen fakitermelést végezni tilos, mivel az erózió a talajt elpusztítja, a víz lemossa a löszt. Az Erdészeti Albizottság a Gyertyánost kivette az erdőbirtokok közül, és lehetőséget adott arra, hogy azt a gazdák irtás után parcellázzák. Ezt a közbirtokosság nem hajtotta végre, holott ebből jónéhány gazda kivette volna a részét. (A Gyertyános [Sűrű] 100 éven át közlegelőként funkcionált, és csak a termelőszövetkezet irtotta ki a 100 esztendősnél idősebb gyertyánfákat.) (ZML, UB, A, 1887-1888.). 1887-ben elkészítették a község tagosított, az akkori birtokállapotokat rögzítő térképét és a birtokkönyvet. Mivel a munkák elvégzéséért a község fizetni nem tudott, a térképet és a földkönyvet a törvényszék nem küldte vissza. 1890-ben a községi bíró, Oswald József és a körjegyző (aki Bazsiban székelt) ismételt sürgetésére sem akarták visszaszármaztatni ezeket a fontos okmányokat, holott a birtokváltozásokat rögzíteni csak az alapadatok ismeretében lehetett, sőt az adókivetéshez is csak innen meríthettek adatokat. A községi pénztár ezekben az években jórészt üres volt. Az 1887. július 23-i kiszállásért a községi pénztárnak 91 forint 59 krajcárt kellett volna kifizetni. A tárgyaláson a bíró, Kulcsár János restelkedve adta tudtára a küldötteknek, hogy a községi pénztár üres, a kiszállási összegen kívül a térkép elkészítéséért, annak számszaki kidolgozásáért sem tudnak fizetni. A törvényszék még 1890-ben, hitelesítés nélkül, visszaszármaztatta a földkönyvet és a térképet a községi elöljáróságnak. Ezeket a fontos alapokmányokat a községi irattárban a XX. század közepén nem lehetett feltalálni. Alapos okunk van feltételezni, hogy a földkönyvet és a térképet a körjegyző székhelyén, Bazsiban tárolták, ahol a községi igazgatás során az adatokra egyébként is szükség volt (ZML UB, A, 1888,1890.). Az erdei illetőségek Az erdőben 482 szekeres jog volt, amelyet kizárólag a volt úrbéres közbirtokosság, illetve azok örökösei birtokoltak. (Az erdei jog a későbbiekben sem lett több, ugyanennyi a jog 1957-ben is.) 1 szekeres erdőjog eszmeileg 2 ezer négyszögöl. Az 1 szekeres jog után évente 2 köbméter tűzifa járt, amit fél ölnek nyilvánítottak. (Innen ered az ölfa elnevezés, ami napjainkig fennmaradt a falusi szóhasználatban.) Ebbe a mennyiségbe nem számították bele az ágfát, amit dorongfának (durung) hívtak. Az erdőbirtokosság azonos volt a legelőbirtokossággal. Amennyiben az erdőbirtokossági gyűlésen többen felszólalásaikban kevésnek tartották az 1 szekeres jog utáni fajárandóságot, a legelők faállományából osztottak ki nemcsak a felszólalóknak fát, hanem ugyanannyit a többi közbirtokosnak is. Az osztás ebben az esetben a Bükki legelőn levő fákból történt. Az üzemerdőt és az erdei legelőt allé választotta el. Ez volt az első (alsó) allé, amely a Mosóhely-dombon levő Szántó-féle szőlőbirtoknál kezdődött, és kelet-nyugat irányban, nyílegyenesen szelte át az erdőt egészen a döbröcei határszélig. Az északi rész volt a erdei legelő, a déli részben pedig az üzemerdő kialakítása történt meg. (A bükkerdei ingatlan a telekkönyvben a 228. helyrajzi szám alatt van bejegyezve, és az erdei és legelői területtel együtt 434 kat. hold és 1277 négyszögöl.) (ZML UB, A, 1888.) Üzemerdő Az üzemerdő az alsó és a felső (második) allé között terült el. A faosztást a volt úrbéres közbirtokosság 1860ban kezdte meg. Az üzemesítésnek is ez volt a kezdő éve. A tervezet szerint az üzemerdő kivágására 120 évet állapí86