Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. A Szent István Király Múzeum Évkönyve. 33. 2003 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (2004)
Tanulmányok – Abhandlungen - Demeter, Zsófia: A zámolyi uradalom. XXXIII. p. 125–157. T. I–IV.
gyök közül sorfát, aki a szessziós favágást teljesítette 40 . Meg kell itt jegyeznünk, hogy a szessziós favágás az úrbéres jobbágy robotbeli kötelessége volt birtokolt jobbágytelke, szessziója arányában. A sorban, házak, porták szerint szervezett sorfa vágása évről-évre szokásban volt ugyan, de nem tartozott sem a jobbágyi kötelességek, sem a jogok közé. Azt az uradalom az erdő tisztítása és a lakók ellátása érdekében adhatta, s érte pénzt szedett, vagy a nem kívánatos fák kivágása és behordása fejében az ág kerülhetett a zámolyiak tulajdonába. Esetünkben is erről lehetett szó. Ez nem akadályozta azonban a zámolyi elöljáróságot abban, hogy az uradalom eljárása ellen dühös panaszt nyújtson be az alispánhoz: az 1848. évi törvényekre hivatkozva kérték, hogy „ezen jobbágyi tehertől", a szessziós favágástól mentesüljenek. Nem csodálkozhattak azon, hogy ügyük kedvező elbírálást nem nyert. Azért sem, mert mint láttuk, a sorfa osztás a földesúrnak nem volt kötelessége, bár kétségtelenül olyan munkával próbálta azt összekötni, amit az áprilisi törvények a robot eltörlésével megszüntettek. Másrészt azért sem várhattak jobb eredményt, mert ekkor, a szabadságharc ügye nagyot fordult. 1848 utolsó napjaiban Fejér megye északi része vált hadszíntérré. Windisch-Grätz herceg vezetésével a császári hadsereg főerőivel ütközött meg a feldunai és a Perczelhadtest. Perczel Mór hadteste, mely Móron feküdt, a Jellasics vezette I. hadtest támadását volt kénytelen felfogni. A december 30-ai csata Mór mellett a Bakony sárkány felé vezető út mentén kezdődött, s a honvéderők vereségével végződött. A vesztes móri csata és az Országos Honvédelmi Bizottmány, illetve az országgyűlés Debrecenbe való menekülése, azaz a főváros elvesztése következményeként a Dunántúl jelentős része a császáriak kezére került. Windisch-Grätz tábornagy 1849. január 17-én Gaál Eduárdot nevezte ki Fejér megye és Székesfehérvár császári és királyi biztosává Az ő adminisztrációja adta meg a zámolyiak panaszára a választ: az uradalom az elszaporodott falopások miatt nem oszt sorfát, s ezt ,földesúri jogai és kötelességeinél fogva" teheti 41 . A móri csata után, 1849. újév napján átvonult Zámolyon a győztes császári katonaság, hat zászlóalj a községben állomásozott. A lakosságnak ebből persze csak kára származott: Guruzsa Mihály két lovát, Turányi János kocsiját, Tóth István tehenét elvették, a boltot kirabolták, 330 forint készpénzt vittek el, 42 s emellett persze a megszálló katonaságot is élelmezni kellett. Ezzel Zámolyon is megkezdődött a császáriak megszállásának korszaka, mely a megyeszékhely megszállásával 1849. január 3-án kezdődött és április 25-éig tartott. Az elvonulásból is kivette azonban a falu a részét. Wyss vezérőrnagy dandárjának egy része, egy vadászosztálya, lovassági ütege 4 40 FML. IV. B. Alispáni iratok. 1848/49. 177. 1849. március 20. 41 FML. Gaál Eduárd iratai. 1849. április 5. 42 FML. Gaál Eduárd iratai. 1849. január 29. ágyúval és a Wrbna-svalizsérok 3 szakasza szállta meg Zámolyt 1849. április 26-án 43 . 1849. július 12-étől augusztus 4-éig tartott az újabb császári megszállás korszaka. A császáriak által megszállt Dunántúlon már csak a Noszlopi Gáspár vezette szabadcsapat és Klapka tábornok komáromi erődkatonasága kísérelte meg az ellenállást, és támogatásukra a szabadságharc érdekében Csapó József, Boross Mihály és Mednyánszky Sándor folytatott honvédtoborzást. Klapka György augusztus 3-ai győzelme, majd Győr elfoglalása elvágta a „mészáros" utat (Buda-BicskeGyőr-Bécs), s ezzel a császáriak utánpótlását. Ezért kényszerültek arra, hogy csapatösszevonásokat hajtsanak végre, s Székesfehérvárról is kivonuljon a helyőrséget adó határőrzászlóalj (Erdős 1998, 259-263.). Székesfehérvárt augusztus 6-án a népfölkelők vették birtokukba, s ezzel kezdetét vette az utóbb haleszi felkelésnek nevezett eseménysorozat, mely a már vesztes, a világosi fegyverletételhez érkező szabadságharc egyik utolsó fellobbanása volt. A haleszi felkelés Fejér megye jó részét is érintette (Demeter 1985, 37.; Erdős 1998, 261.). Ugyanebben az időszakban a zámolyi lakosok is felbátorodtak: bérelt földjeikről az uradalmat illető rész kiadása előtt behordták a gabonát (Erdős 1998.). Valószínűleg igaza lehet Boross Mihálynak, amikor a szabadságharc utáni megtorlás, a zámolyi bíróverés igazi okának az uradalom és a földesúri jogok elleni támadásokat, szorosabb értelemben az erdőpusztítást jelöli meg. „Л történeti igazság ellen vétenék, ha azt állítanám, hogy a zámolyiak megkínoztatása politikai indokból történt, ez csak mellékes volt. Zámolyon néhány rakonczátlan, aki a szabadsagot szabadosságra használta fel, az év tavaszán folyvást pusztította az erdőt. Többeket én is megbüntettem, mint a büntető törvényszék elnöke, de azért a pusztítás folyvást tartott és nézetem szerint ez volt a vadorság főoka. Azonban az igazság szempontjából azt is ki merem mondani, hogy a megkínzottak közt talán egy se volt erdőpusztító, mert az mind előkelő módos polgár s községi elöljáró volt..." (Boross 1881-1882, 251.). Mi történt valójában? Ma már nehéz rekonstruálni a történteket, kénytelenek vagyunk az egykorú ügyiratok sovány tényeit a visszaemlékezők néha túlzottan is színes leírásaival kiegészíteni. Boross Mihály az események idején már komáromi menekültként nyilván csak később hallhatott az eseményekről. Ő így ír Élményeim 1848-1861 című visszaemlékezéseiben: „Augusztus 25-én kemény parancs érkezett Zámolyra, hogy még az nap hadisarcz gyanánt 100 mérő búzát, 80 mérő zabot szállítson a bíró Fehérvárra. Engedelmeskedni kellett, s a bíró, Veszprémi János be is szállíttatta a sarczot. - Vidd vissza bíró a búzádat, őrlesd meg s holnap liszt alakban hozd be. - E szavakkal fogadta Hering Ignácz a császári biztos. Engedelmeskedni kellett és a bíró visszaszállította a búzát; de még malomba sem vihették, mert 26-án Jablonovszky vezetése alatt egy sereg Hadtörténelmi Levéltár, 1848/49. 24/176.; 24/184. 143
