Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. A Szent István Király Múzeum Évkönyve. 27. 1993-1997 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1998)
Tanulmányok – Abhandlungen - Farkas Gábor: Agrárius társadalmi elit képviselői Fejér megyében a XX. század első felében. p. 221–236.
mezőgazdasági termelési módszereket, amelyek idehaza kamatoztathatók. Másik megállapítása a bajor paraszti társadalomnak az ország életében betöltött szerepére vonatkozott. Úgy vélte, hogy ebben az országban a társadalom vezetése az agrárlakosság kezében van. Szerinte a vidék uralkodik a város felett, a mezőgazdaságnak primátussága van az ipar előtt, a parasztság szava a döntő az országban. Ezt annak a fejlődésnek tulajdonította, amelyben a bajor paraszti társadalomban az utolsó 70-100 esztendőben végigment. Különösen az örökösödési rend szabott irányt a bajor paraszti fejlődésnek. Hazatérve a cisztercita rend részéről 10 cseléd gyermek taníttatására tett alapítványt, de kikötötte, hogy a gyermekek csakis a cisztercita rend fennhatósága alatti uradalmakból, birtokokról küldhetők közép- és felsőfokú iskoláik végzésére. Olaszországi útján meglátogatta a Littoriát, amely tudvalevőleg a fasiszta kormány által létrehozott telep volt. A Littorián szerzett tapasztalatokat Baracs-Apátszállás telepítése során igykezett alkalmazni. Ez annyit jelentett, hogy az állami és az egyházi telepítési hozzájárulásokat közösségi létesítményekre; iskolára, templomra, plébániaépület emelésére, egészségügyi és egyéb szociális célokra használták fel. Az előszállási uradalom az új község egyházi intézményeinek létrehozására 80 ezer pengőt adott. Hagyó Kovács intézkedései az uradalmon belül valóban igyekeztek enyhíteni a szociális feszültségeket. Koncepciója a társadalom reformálására azonban rendkívül későn jött. Az az igyekezete, hogy a magyar vidék fiai, a parasztság tehetséges rétege nyomuljon be a magyar közéletbe, szorítsa ki onnan a birtokos elemet, a deklasszált rétegeket, illetve annak képviselőit - és valósítsa meg a maga demokratikus államhatalmát a háború éveiben -, csak illúzió maradhatott. Hagyó Kovács, aki maga is a népből emelkedett ki, és látta a rendszer korrupt voltát, őszintén kívánta a társadalmi megújulást. Csakhogy ezt a változást a fennálló rendszer kereteiben tudta elképzelni, és kizárólag a létező intézmények megmaradásával. Akkor is védte ezeket az intézményeket, amikor az már teljesen anakronisztikussá vált, és ezen intézmények felett eljárt az idő. A kortársak Hagyó Kovács Gyulát bátor szókimondása, erős egyénisége, szilárd jelleme miatt rendkívül becsülték. Meggyőződése az volt, hogy a cisztercita rendnek tett szolgálata egyben a nemzet szolgálata is. Soha nem panaszkodott sikertelenségek miatt, holott még a fénykorban is érték kudarcok. A háború vége felé, amikor a kudarcok szaporodtak, legszűkebb környezetének az eredménytelenül végződött akcióit "vigécségnek" minősítette. Magánélete alig volt, legszívesebben a Luczenbacher birtokon időzött, ahol szívélyes kapcsolata volt a család tagjaival. Előszálláson töltött három évtized az uradalom fénykora volt. Óvta és féltette a felgyülemlett gazdaságot, a kiváló eredményeket. 1944 őszén már sejtette, hogy működése hamarosan befejezést nyer. Heroikus küzdelmet vívott az uradalom vagyonának megmentéséért. Ez a küzdelem 1944. szeptember 20-án kezdődött el, amikor az uradalom területén megjelentek az első menekültek. E naptól kezdve ugyanis a menekülők ezrei vonultak át az uradalom falvain, a pusztákon. Naponta 1000 ember számára adtak szállást, élelmet, a lovaknak takarmányt. A menekülési áradat a dunaföldvári hídon át érkezett az uradalomba: (polgári személyek és katonai alakulatok.) A menekülés két és fél hónapon át tartott. A front közeledésével az uradalom népe, sőt - a jószágkormányzó nagy megrökönyödésére - a gazdatisztek, azután a falu értelmisége is a menekülésre gondolt, illetve megtette a szükséges előkészületeket. A pánik november második felében kitört, amelyet a jószágkormányzó erélyes utasításokkal, az uradalom többi vezetőjével együtt -, kíméletlenül letört. Megtiltotta, hogy bárki elmeneküljön az uradalomból, az értelmiségi alkalmazottak figyelmét pedig felhívta, hogy a népet, amelynek vezetését és nevelését rájuk bízták, nem szabad elhagyniuk. Felhívta még figyelmüket, hogy a néppel való törődés legyen az elsődleges kötelességük a harci cselekmények idején is. A jószágkormányzó pedig rendületlenül járta a kerületeket még november végén is. Simontornyára, - az uradalom 12. kerületébe -, november 20 táján még ellátogatott. Ekkor azonban a Simontornyát Előszállással összekötő útvonalon olyan tömegben zajlott a menekülés, hogy a visszautat személykocsijával több óra alatt tette meg. Ez a pánikszerű menekülés, amely december 3-ig tartott, felháborította. A kiürítés módszereivel egyébként sem értett egyet. Például Szeged kiürítése után Előszálláson keresztül vonult a városi tisztikar, a rendőrség és a csendőrség teljes létszámban. Nem állhatta meg, hogy az illetékesek előtt fel ne vesse a felelősség kérdését. "A karhatalom itt teljes díszben parádézik, a népet pedig magukra hagyták." Az illetékesek a kiürítési parancsra hivatkoztak, amely szerint Szegeden teljes vagyoni és személyi kiürítésnek kellett volna megtörténnie. Hagyó Kovács november 13-án még részt vett a felsőház ülésén, ahol tiltakozott a kiürítés és menekülés szervezetlensége miatt. A vagyonnak nyugatra történő elhurcolását pedig egyenesen tragédiának tartotta. A magyar katonai alakulat parancsnoka meg is ígérte neki, hogy a dunaföldvári hidat nem robbantja fel. Végül is egy német utóvéd hajtotta azt végre. November közepén 550 békésmegyei levente tartózkodott az uradalomban. Parancsnokukat rávette, hogy az alakulatot ne vezesse Németországba, hanem maradjanak az uradalomban. A leventeparancsnok erre hajlandó volt,, így a fiukat a summás munkások szállásán helyezték el, majd 50-50 fős csoportokba osztották őket. A csoportok a harci cselekményeket megelőző napig cukorrépát szedtek. Ezután, ahogy a közlekedési viszonyok helyreálltak, a leventék hazamentek. A szovjet csapatok 1944. december 3-án érkeztek az uradalom központjába, Előszállásra. A bevonulást a jószágkormányzó és néhány paptársa a kastély egyik földszinti ablakából nézte végig. A jószágkormányzó az orosz bevonulást abban a reményben várta - és ennek hangot is adott -, hogy a háborús viszonyoknak ezzel vége lesz, és 233
