Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 23. 1984-1985 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1987)

Tanulmányok – Abhandlungen - Farkas Gábor: A Fejér megyei önkormányzat újjászervezésének kérdései 1860–1869. – Die Neuorganisierung der Selbstverwaltung des Komitats Fejér 1860–1869. p. 155–176.

1866. január 25-én a zámolyi elöljáróság (Simon Sándor, bíró, Veszprémi János, Moór György, Udvardi Mihály, Csiri György, Möntör János, Mertsák György, Cseh János, TamásIstván, Katona Ferenc és Zólyomi József esküdtek) a főispántól a katonaság egy részének elszállítását kérték. Elmondották, hogy 1850 óta a község folytonosan katonasággal volt tele, eltartásuk a lakosságot terhelte. A lakosság itt is szegény volt. Az 1864-ben befejeződött tagosítás során a telkes gazdák földjeik nagyobb részét feltöretlen legelőkből kapták. Ezek a földek ekkor még terméketlenek voltak, a következő évben nem lehetett belőlük jövedelemhez jutni. 1864/65-ben marhavész pusztította el az állatállomány egy részét, ez is fokozta a szegénységet. A katonatartás terheinek arányos elosztását a lakosság nagy részének elszegényedése miatt az elöljáróság nem tudta megoldani. A községben állandósultak a panaszok, a súrlódások a katonaság jelenléte miatt. Az elöljáróság kénytelen volt szemet húnyi, mert „a katonaság időszakonkint egyik helyről a másikra át nem szállásolható, hanem úgy szólván folyvást egy és ugyanazon házban, és ugyanazon birtokosnál meghagyatni kénytelenítettetik, mi által ezen teher kettőzött és elviselhetetlen," írták egyik levelükben (ibid., 168. sz.). A csákvári főszolgabíró (Mihalik Gedeon), indokoltnak találva a zámolyi elöljárók kérését, az alispánhoz fordult: a két szakasz egyikét Csákberénybe vezényeljék át, de ha lehetséges, irányítsák el Zámolyból mindkét szakaszt, Szaár és Boglár községekbe. A csákvári századhoz tartozó zámolyi egység új elhelyezésével a század földrajzi közelsége is megoldódnék (ibid., 316. sz.). 1866. január 26-án a seregélyesi bíró szerint a lakosság utolsó falatját is megosztotta a beszállásolt katonákkal. Az élelmiszerhiány miatt a telkes gazdák egyre többen panaszkodtak. A községben 1865. október 1 óta 100 főnyi katona volt téli szállásra elhelyezve. Kérte, hogy vezényeljék át őket a szomszédos községekbe (ibid., 137. sz.) Úgy tűnik az elöljáróság interveniálása nem hozott eredményt, mert 1866. február elején Tóth István seregélyesi bíró ismét kérte a főispánt, hogy a községben elhelyezett 3 szakaszból egyet Perkátára helyezzenek át: szükséges, hogy a telkes gazdák csak havon kint terheltessenek a katonatartással. A községi bíró azzal is érvelt, hogy Per kát án jobb termés volt 1865-ben, mint Seregélyesen, így az ottani gazdák ezt a terhet elviselik, amíg Seregélyesen ebben az évben már alig van élelem. A negyedtelkes gazdák helyzete is egyre rosszabb, és pénzen kell venniök nekik is a lisztet. Az istállók elhanyagoltak, javításukra anyagi eszközök rendelkezésre nem állnak (ibid., 167. sz.) A katonaság elvezénylése megtörtént, de még ez év nyarán egy század vértesezredbeli lovast akartak egy hónapi időre a községben elszállásolni. Ezt a terhet a község gazdái nem tudták volna elviselni, a fagy miatt szinte semmi termés nem volt. Egy lovas század állománya az 1860-as években 6 tisztből, 140 főnyi legénységből és 150 lóból állott. Azokat a községeket is erősen megterhelték, amelyeket egy lovasszakasz eltartására köteleztek. Ez az egység általában 1 tisztből 30 főnyi legénységből és 31 lóból állott (ibid., 966. sz.). A tőkés fejlődés hatása a megye lakosságára A tőkés társadalmi rendszer hatása a hatvanas években erőteljesen jelentkezett. A társadalom vámszedői a köz- és a magánéletben egyaránt jelen voltak. A főispánhoz 1866 november elején több panasz érkezett, amelyek a kibontakozó tőkés világ fonákságaira mutattak rá. Ezekből egyes vidéki emberek romlottsága, a hatalomhoz frissen jutott egyének kapzsisága, a gyors meggazdagodás vágya, és ebből kifolyólag az alsó néposztályok sanyarú helyzete tárul elénk. Egyik figyelemfelkeltő panasz szerint Székesfehérvár város és a megye képviseletét ellátó egyének tevékenységük nagyobb részét saját vagyonuk gyarapításával töltötték, nemcsak elhanyagolták a közügyeket, hanem azok rovására a népet zsarolják. Többen panaszolták, hogy a városi bérlegelőn eddig évente a város az ott tartott állatok darabszáma után 3 forintot szedett. Most a legelőt a város árendásnak adta át. Ez maga is megmagyarázhatatlan jelenség, a bérbe vett ingatlanokat nem volt szokásban további bérlőnek átengedni. Az új bérlő, a város befolyásos embere, azon a címen, hogy a legelőt rendbe kellett hozni, azon a legeltetési rendet a legelőterület feljavításával tudta biztosítani, a bérletet állatok után 4 forintra emelte. Mások szerint a heti vásártartási jogot is bérlő kapta meg Székesfehérvárt, aki közismerten a városnak „egy rossz lelkű képviselője". A heti vásártartási joggal az a célja, hogy a szegény embereket kizsarolja, tőlük magas helypénzt csikarjon ki. A mezőgazdasági terményeket általában a heti piaci napokon értékesítő városi gazdák panasza volt ez, épp úgy, mint a legelőbérlettel kapcsolatos kérdésfelvetés. A székesfehérvári gazdák szinte reménytelenül tekintenek a jövőbe, úgy érzik, most sem kapnak segítséget, holott az alkotmányos időszak elérkezett. Szinte az abszolutizmus ideje alatti panaszok hangzanak el újra a gazdák szájából. Azt érzik, hogy a hatóság egyetlen célja a magyar gazdák tönkretétele, és ennek érdekében a hivatali visszaéléseket is érintetlenül hagyják. Ezek a gazdák valóban adófizetők, és terményeiket a piacra egyrészt azért vitték, hogy ebből az összegből adójukat fizethessék, másrészt magukat fenntarthassák. Amikor többen arra határozták magukat, hogy a visszaéléseket a város vezetője előtt feltárják, aggodalom töltötte el őket, mert tudták, a város felső vezetése egybeforrott a tőkés érdekeket képviselőkkel, s így panaszuknak nem sok hatása lesz. Ezért megváltoztatták korábbi elhatározásukat, a polgármester helyett a főispánt keresik meg. Igaz, akadtak a városban olyanok is, akik a főispántól sem vártak orvoslást, ezért figyelmeztették az elégedetlenkedőket: „aki urak ellen szól, az parázsba nyúl". Ennek ellenére megkísérelték, hátha a nagytekintélyű főispán csillapíthatja a kapzsi városi emberek mohóságát. Levelük végén így fohászkodtak: „Istenem, Istenem! Hová leszünk, ha nem lesz segítségünk?" (Főispán, 1985, 1217. sz.). Kremsz József adonyi vízimolnárt a pandúr biztos 10 forintra büntette: a molnár megszegte a céhszabályokat. A molnár — két vízimalma működött a Dunán — lórévi malmába 12 zsák Fejér megyei eredetű gabonát vitt őrleni. A céhszabályok tiltották, hogy Fejér megyeiek a pesti oldalon őröltessenek (ibid., 44. sz.). A hatvanas évek közepén a városi dolgozók továbbra is bizalmatlanul tekintettek a nemzeti irányzatú csoportokra. A májusi fagy 1866-ban sokkhatású volt a város földműveseire, szőlőtulajdonosaira. A nép felvilágosulatlan volt, politikai, erkölcsi tekintetben sok hiányossággal. Szellemi irányítását a katolikus egyház sem tudta kielégítően megoldani, fel169