Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 23. 1984-1985 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1987)

Tanulmányok – Abhandlungen - Farkas Gábor: A Fejér megyei önkormányzat újjászervezésének kérdései 1860–1869. – Die Neuorganisierung der Selbstverwaltung des Komitats Fejér 1860–1869. p. 155–176.

és modernebb igazgatási formák célszerűbbek lennének. A birtokos szerint a megyegyűléseken a vidéki elmaradottság kapott politikai hangsúlyt, amelyet függetlenségi frazeológiába formálva adnak elő, de lényegét tekintve ez nem más, mint a haladást gátló eszmék korszerű csomagolása. Most, hogy ismét hivatalért folyamodott, reményt táplált az iránt, hogy a megyegyűlések határozatai nem lépnek érvénybe. Olyan híreket hallott, amelyek szerint az országgyűlés új közigazgatási törvényt készít elő, amely megszünteti a megyék autonómiáját, a tisztviselők nem választással, hanem a kinevezéssel kerülnek állásba, az önkormányzatot az utasításos kormányzati forma váltja fel. Abban reménykedik tehát, hogy ebben az új közigazgatási rendszerben az ő elgondolásai belevágnak, és a főispán is respektálja nézeteit. Újra megerősítette, hogy negyvennyolcas nézeteit már régen felváltotta „a korszerűbb politikai felfogással", amely a mindenkori állami rendszer szolgálatát jelenti. Ezt a következőkben is megerősítette: „1849 óta semminemű tüntetésbe, demonstrációba, mozgalomba részt nem vettem, s nem is akarok soha többé részt venni, bármi körülmények közé sodortatom is" — írta levelében. A csabdi közbirtokos politikai vallomásával, illetve hivatalt kérő törekvéseivel a főispánnál nem ért célt. Eörsi Nagy Antalt a főispán nem tartotta alkalmasnak megyei tisztség betöltésére (Főispán, 1870, 69. sz.). Kövér Ferenc 1869-ben folyamodott nagyobb dotációval járó hivatalért. A Megyeházán közigazgatási iktatóként dolgozott 1859 óta. Az alkotmányos érában lehetőséget látott, hogy nagyobb jövedelemmel járó hivatalhoz jusson. Bízott abban, hogy a megye vezetői nem is fognak kérelme elől elzárkózni, munkája és szerzett tapasztalatai alapján kérelmét méltányosnak találják. Székesfehérvári származású volt, akit azonban a törvényhatósági állások elosztásánál nem vettek számításba. A kortársak szerint polgári származása miatt sem nevezhették volna ki a polgárdi jegyzői állásra, oda közbirtokos jelöltet akart a megye. Kövér Ferenc szorgalmát és tehetségét Fekete János megyei főjegyző is elismerte, és támogatta pályázatát. A többi között elmondotta, hogy Kövér a helybeli „nagy gimnáziumban" szerzett tudását több ízben hasznosította megyei gyakorlata során. Ugyancsak jó véleményt adott róla Zichy Nándor is, aki mellett 1861-ben, mint alispáni írnok működött. A Bach rendszer éveiben házi nevelőként is tevékenykedett több polgár-családnál, ahol társadalmi kapcsolatait kiépítette. Ugyanakkor egyes rétegeknek a nemzet egészében betöltött szerepével is tisztában volt. Jól látta az alakuló polgári társadalom szerkezeti rendjét, amelybe saját magát is bele tudta helyezni. Tisztában volt vele, hogy az alkotmányos élet helyreállítása után sokan jelentkeznek hivatalért, de polgári származása miatt nem valószínű, hogy az iktatóhivatali állásánál magasabbat is elérhet. 1869-ben lemondott állásáról. Úgy érezte, azért nem sikerült magasabb hivatalt kapnia, mert kiállt a magyar nemzeti ügy mellett. 1861. október 7-én a megyei tisztikarral együtt — mint díjnokot — őt is a katonaság távolította el Fejér megye házából. Néhány hét múltán azonban — éppen szakszerűségi szempontból — ismét alkalmazták, de átvette őt 1865 őszén az alkotmányos éra is. Lemondását azzal indokolta, hogy az iktatói tevékenység, — amely egy évtizeden át volt foglalkozása — zsibbasztólag hatott egyéniségére, s a megszerzett ismereteket is kiölte belőle (Főispán, 1869, 110, 354. sz.). g Katonai beszállásolási terhek Fejér megye községeiben 1865—1866 A katonaság legnagyobb részét a városokban, falvakban, — a kaszárnyák hiánya miatt — a lakosság házaiban állomásoztatták. A községi elöljáróságra, mint a helyi hatalom megtestesítőire hárult a feladat, hogy a katonai beszállásolás kérdéseit megoldja. A közigazgatásnak e téren tapasztalatai voltak, a katonai teher a hűbéri rendszer egészében fennállott, közte a beszállásolás is. Az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc leverése után az osztrák kormány az országba a szokottnál nagyobb létszámban küldött hadsereget. A beszállásolási lehetőséget így a törvényhatóságok és a községek már a XIX. század közepén kénytelenek voltak megteremteni. A Fejér megyei Móron 1850—1853 között a mezőváros elöljárósága ezredesi lakot épített, majd lóistállókat létesített saját költségén {Farkas 1977, 259—310). Ugyanakkor az 1848 előtti időkből származó vármegyei épületeket katonai tömegszállás céljaira alakították át Móron, Lovasberényben, Csákváron, Bicskén és Velencén. Mindezek azonban nem lettek elegendők (1850 után) a megyébe helyezett katonai alakulatok számára, így még az ötvenes években arra kötelezték a telkes gazdákat, hogy házaikban a legénység elhelyezésére kamrákat, a katonai lovak számára pedig fedett lőállást alakítsanak ki (Főispán, 1878, 310. sz.). A közigazgatásnak a helységbe érkezett katonaság elhelyezésében kizárólagos szerepe volt. A csapat megérkezése előtt a katonai szállásmester a mezőváros vagy a község bírájának átadta az elhelyezendő katonai létszámot a felszereléssel és a lovak számával együtt. Egyúttal közölte a beszállásolás időtartamát, amelyből a közigazgatás tisztviselői már tudták, hogy állandó vagy ideiglenes beszállásolás kezdődött a helységben. Állandó beszállásolás esetében a katonai hatóságok tömegesebb szálláslehetőségeket kerestek, az ideiglenes jellegű beszállásolásnál (hadgyakorlat, átvonulás közbeni pihenés) megengedték az egyéni kvártélyozást is. Nem lehetett azonban ilyen estekben sem közös kvártélyra igénybevenni a törvényhatóság hivatali épületeit, templomokat, kórházakat, iskolákat, nevelőintézeteket, a múzeumok, levéltárak helyiségeit, női zárdákat, börtönöket, posta és távírda, valamint vasúti szolgálat helyiségeit (1879: 36. te.) Fejér megyében azonban kevés a tömeges elhelyezést szolgáló szálláslehetőség. így a lakosságot úgyszólván évente több alkalommal terhelték katonai beszállásolással. Az egyéni beszállásolási is kénytelen a község a tömeges szálláslehetőség hiányában igénybevenni. Ez súlyos teherként nehezedett arra a telkes gazdarétegre, amely ezekben az évtizedekben indult el a gazdasági fejlődés útján. A katonai jelenlétet a telkes gazda megalázónak érezte, nemcsak gazdasági hátrányt jelentett számára, de morális értelemben sem volt kívánatos a sokszor erőszakos, idegen embernek (embereknek) a házban való tartózkodása. A beszállásolás sok sérelmet okozott, nemcsak a gazdák és a katonaság, hanem a községi elöljáróság és a katonai hatóság között is súrlódás jelentkezett. Különösen az átvonuló egységek, amelyek pihenésre érkeztek a falvakba, viselkedtek ellenségesen. A szállásmesterek egy-egy hadgyakorlat során nem is nagyon keresték az elhelyezéshez a közigazgatási tisztviselők segítségét, (akik helyi ismeretekkel rendelkeztek — és ezáltal meg tudták volna oldani a beszál167