Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 22. 1982-1983 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1985)

Évi jelentés 1982–1983 – Jahresbericht 1982–1983 - Kovács Péter: Katarina Ivanović (1811–1882). p. 199. - Kovalovszky Márta: Pinczehelyi Sándor kiállítása. p. 199–200.

Eredeti elképzeléseink szerint szerettünk volna a kiállításon minél teljesebb képet adni a korszak hazai művészetéről. Sajnos, a teljesség csak a katalógusban sikerült. Külföldről — elsősorban anyagi nehézségek, a magas biztosítási és szállítási költségek miatt — csak mutatóban sikerült két darabot elhoznunk. így Drezdából — igaz, csak rövid időre — sikerült megeszerezni a „Hedvig kelyh"-et, és a zágrábi Akadémiai Gyűjteményből a zárai Szt. Simeon szarkofág egy remek, a párizsi világkiállításra készült, eredeti minőségű és lemezvastagságú másolatát. A kiállítás persze így is, hogy sok értékes ötvöstárgy csak fotón szerepelhetett, számos unikummal és új eredménnyel is szolgált. A kiállítás a Csók István Képtárban került megrendezésre. A földszinti teremben az egykori fehérvári Anjou-sírkápolna töredékei fogadták a látogatót, középpontban Nagy Lajos és Katalin hercegnő sírköveinek maradványaival. A királyi bazilikában 1602-ben történt robbanás olyan pusztítást végzett, hogy korábban remélni sem lehetett, hogy a sírkápolnát bármilyen formában rekonstruálni lehetne. Az újabban, Kralovánszky Alán ásatásaiból előkerült töredékek ismeretében azonban felmerült a lehetőség erre is. A kiállításon — inkább persze csak vita-alapként — Lővey Pál készített néhány darabból egy rekonstrukciós kísérletet. — A fehérvári anyagot egészítette ki és magyarázta Ónodi Czudar László apát vörösmárvány síremléke, melyet Pannonhalmáról sikerült a kiállításra szállítanunk. Ugyancsak a földszinten mutattuk be a visegrádi ásatásokból előkerült, a fehérvári faragványokkal közeli rokonságot eláruló töredékeket is. Még mindig a földszinten, kiemelt helyen mutattuk be XIV. századi szobrászatunk ismert faszobKatarina Ivanovic (181 1—1 8 8 2) Katarina Ivanovic a szerb művészettörténetben az első nő, aki festői pályára lépett. Családja a XVIII. században Székesfehérvár környékén telepedett meg. Ő 1811-ben Veszprémben született, de már 1812-től Székesfehérvárra költöztek, ahol édesapja a jómódú szerb polgárok egyike volt, akit többször is megválasztottak a rácvárosi templom „első" gondnokául. Lakásuk a belvárosban volt, valószínűleg a Vasvári Pél utca sarkán álló zárt sarokerkélyes épületben. Katarina Ivanovic fiatal lány korában, még Székesfehérvárott kezdett rajzolni. 1831—35 között előbb Pesten, majd Bécsben folytatta tanulmányait. Ebből az időszakból származik remek biedermeyer stílusú önarcképe, mely a kiállítás plakátját díszítette. A negyvenes években Itáliába, Hollandiába és FranciaPincehelyi Sándor kiállítása Az 1983-as év legmeglepőbb és legérdekesebb kiállítása volt. Pinczehelyi, aki igen gyakran szerepel munkáival országszerte, és számos egyéni kiállításon mutatta be már egy-egy rövidebb pályaszakaszának műveit, ezúttal valóban meglepetést szerzett még ismerőinek is. Az anyag mintegy öt-hat év (nagyjából 1977—1983) időtartamát fogta át, és ezért bizonyos vonásaiban a kiállítás hasonló volt Keserűéhez (1978) vagy Nádieréhez (1981), ahol szintén összefoglalásról volt szó. A válogatás azonban Pinczehelyi eddigi tevékenységének egyetlen, bár meghatározó vonalát követte: azokat a grafikákat, tárgyakat és festményeket gyűjtöttük egybe, amelyekben néhány egyszerű, mindennapi motívumot — pontosabban társadalmi—politikai tartalmú jelképeket — dolgoz fel és értelmez. Ezek a jelképek: utcakő, sarló, kalapács, ötágú csillag, a magyar zászló színsávjai, amelyeknek formai, jelentésbeli, asszociációs vonatkozásait hosszabb időn keresztül tanulmányozta és nagyon következetes módszerekkel lépésről-lépésre haladva, szinte körüljárva minden oldalukat, feldolgozta. A Csók Képtár földszintjén a fotók, szitanyomatok és tárgyak lényegében három csoportot alkottak. Az egyik szitanyomatokban és fotósorozatban a sarló és kalapács-motívum különböző feldolgozásait mutatta — e művek középpontjában az a nagyméretű, vörös színnyomású lap állott, amelyen maga a művész emeli arca elé e két tárgyat, mozdulatával értelmezve, rainak egyik legjelentősebbjét, a Nemzeti Galériában őrzött Szlatvini Madonnát. A lépcsőfordulónál az egykori esztergomi királyi palota kápolnájából származó, sienai rokonságról árulkodó freskótöredékeket állítottunk ki. A lépcső tetején a soproni Geissel-család halotti címere fogadta a látogatót, melyet az ottani középkori ferences (később bencés) templomban mindmáig mint tornapajzsot őriztek. Eredeti funkciójára a kiállítás rendezése közben derült fény. Az emeleti kisteremben a néhány éve Győrben föltárt Anjou címer, Kálmán püspök címere állt az élen. Ettől balra a pécsi székesegyházból előkerült domborművek, míg ezekkel szemben az óbudai ásatásokból származó kőemlékek kerültek kiállításra. A nagyobbik teremben az előtérben a zárai szarkofág másolata, mögötte a falon az esztergomi kincstárból az ún. Anjou kárpit volt látható. A másik oldalon egy üvegfallal leválasztott „kincseskamrában" egyházi és világi ötvöstárgyak válogatott együttese volt kiállítva, zömmel a Nemzeti Múzeum gyűjteményéből. A terem végén a Kolozsvári testvérek Szt. György szobrának a századfordulón készült gipszmásolata állott. — S ezen kívül persze még számtalan kisebb-nagyobb tárgy, pecsétek és pecsétmásolatok, különböző kerámia tárgyak, freskótöredékek, kőfaragványok, fotók, akvarellmásolatok igyekeztek teljessé tenni a képet. A kiállítás kitűnően dokumentált tudományos katalógusát az MTA Művészettörténet Kutatócsoportja adta ki. A kiállítás megrendezését a Művelődési Minisztérium közvetlen anyagi támogatása tette lehetővé. Kovács Péter országba tett nagyobb utazásokat, majd Belgrádban és Zágrábban dolgozott. A sikertelenség miatt a negyvenes évek végén viszszaköltözött Székesfehérvárra, ahol terjes magányban folytatta munkáját élete végéig. A romantika korában az ő biedermeyer világa túl konzervatívnak bizonyult, s a művészeti életben idehaza semmiféle szerephez sem jutott. Műveit végrendeletileg a belgrádi Nemzeti Múzeumra hagyta. 1882. szeptember 13-án Székesfehérvárott halt meg, s itt is temették el a rác temetőben. 1967-ben síremlékét és földi maradványait Belgrádba szállították. A kiállítás megrendezésére a Magyar—Jugoszláv Kulturális Vegyesbizottság megállapodása alapján, a Művelődési Minisztérium támogatásával került sor. A bemutatott anyag két tárgy kivételével a belgrádi Nemzeti Múzeum gyűjteményéből származott. Kovács Péter a jelképből már régesrég elveszett egyszeriséget és emberi viszonylatot emelve újra fénybe. A másik együttes, egy csomó bazaltutcakő — egyiken „A proletariátus fegyvere" felirattal — valamint egy sorozat fotóval, amelyek egy cselekvéssor eredményét követték fázisonként — a bazaltkockák formátlan kupacából hogyan alakul ki egy ötágú csillag — a forradalmak és népmozgalmak egy másik emblémaszerű és közismert objektumát választották a vizsgálat tárgyául. Mindkét mű-csoport a tiszta és világos formálásmód, a logikus gondolatvezetés mellett megőrzött, vagy inkább újjáteremtett valamit a forradalmi romantikából is, amely valaha ezekből a jelképekből sugárzott. A harmadikként bemutatott szitanyomat-sor már újabb témát, a nemzeti színek alkalmazását mutatta be a legkülönbözőbb környezetben, csaknem „áruvédjegyként", ironikus gesztusok kíséretében. A piros-fehér-zöld színek témakörét folytatták azok a színes fotók és szitanyomatok, amelyeket Pinczehelyi az utóbbi két évben, a makói művésztelepen készített. Ezeken a nemzeti színek természeti környezetben, különféle tipikusan „magyarnak" tartott mezőgazdasági terményeket „festenek át" piros-fehérzöldre: hagymafejeket, paprikát, szőlőfürtök szemeit. A természetes és természetesen színes növényzet és a három szín emblémaszerű elvontsága, együttesük és a közöttük feszülő ellentmondás, s a köréje fűződő gondolatsorok, asszociáció-kapcsolatok (természetes—mesterséges, termény—termék, termény—áru, made in Hungary) különösen gazdag jelentéstartalommal ruházzák fel ezt a szellemes etüdsorozatot. 199