Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 22. 1982-1983 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1985)

Irodalom – Besprechungen - Lukács László: Csépa. Tanulmányok egy alföldi palóc kirajzás népéletéből I-II. p. 172–174.

lemre méltók. Ezekre a kiváló gabonatermő vidékekre a csépaiak bort, gyümölcsöt szállítottak, eladták vagy gabonáért elcserélték. Részes aratást is itt vállaltak. Tanulmánya végén M a g y a r i Márta azt állapítja meg, hogy Csépa egész kapcsolatrendszerével szervesen illeszkedik a dél-alföldi nagytáj életébe. Sztrinkó István népi építészeti vizsgálata során minden idegen elemtől mentes, középmagyar vagy alföldi lakóházat talált Csépán. Végső megállapítása az, hogy a XVIII. században újratelepülő Csépa építőgyakorlata a XIX. század második felére már egyáltalán nem tért el a Nagy Magyar Alföld építőgyakorlatától. Megemlítem, hogy hasonló eredményre jutott H а г к a i Imre vajdasági építészmérnök egy Csépánál jóval délebbi palóc kirajzás, az egykori Bács-Bodrog megyei Temerin népi építészetének vizsgálata során (HARKAI 1983). Tudjuk, hogy a XVIII. század óta a magyar háztípusok közül éppen a középmagyar vagy alföldi háztípus a leginkább expanzív: minden irányban erősen benyomult a szomszédos háztípusok területére is. így természetes, hogy a Nagy Magyar Alföld XVIII. században az északi magyar népterületről újratelepült helységeiben is ezt a háztípust találjuk. Sztrinkó István e háztípus két archaikus elemét találta meg Csépán: a spirális technikával készülő kemencét és a konyhai középpadkát. Ahogy Csépa népi építkezése alföldi jellegű, úgy a kötetben Bellon Tibor és Botka János által vizsgált földművelése sem különbözik az alföldi gyakorlattól. Sőt olyan, elsősorban a Dél-Alföldről ismert archaikus elemeket is megőrzött mint a szekérrel nyomtatás, Az üres, saroglya nélküli kocsi elé két lovat fogtak, s ha volt még, hátulra is kötöttek egyet. Az volt a fő követelmény, hogy a négy kerék négy nyomon, a tizenkét láb „tizenkét helyen menjen". Az ágyást 3-4 alkalommal favillával megforgatták. A szekérrel nyomtatásra Györffy István 1928-ban megjelent Takarás és nyomtatás az Alföldön című klasszikus tanulmánya hívta fel a magyar kutatók figyelmét. Györffy Hódmezővásárhelyről és a Zala-megyei Balatonkövesdről említette meg a szekérrel nyomtatást (1928, 24.). Később Gunda Béla a Mezőföldről, Nagy Gyula a vásárhelyi pusztáról, Bálint Sándor a szegedi nagytájról, Tálasi István a Kiskunságból (Kiskunhalasról, Szabadszállásról) közölt újabb adatokat a szekérrel nyomtatással kapcsolatban (Gunda 1933, 89; Nagy 1954, 499—509; 1963, 81 ; Bálint 1976, 558; Tálasi 1977, 210). Hoffmann Tamás újabb mezőföldi és kiskunsági, valamint mezőtúri adataival bővítette a szekérrel nyomtatás területi elterjedésére vonatkozó ismereteinket (1963, 227—228). A régi mezőgazdasági munkák is megemlékeznek a szekérrel nyomtatásról. Johann Beckmann, a göttingai egyetem professzorának első kiadásban 1769-ben megjelent, majd számos kiadást megért Grundsätze der teutschen Landwirtschaft című könyvében a kővel megrakott szekérrel történő nyomtatásról olvashatunk, amely a szerző szerint Ázsiában és Afrika egy részén elterjedt szemnyerési eljárás (1802, 164—165). Pethe Ferenc Pallérozott mezei gazdaságában részben Beckmann műve alapján ezt írta a szekérrel nyomtatásról: „Vannak a' gabona kitisztításának némely másforma módjai is, mint Svéd országnak némely részeiben, a' hol a' gabonát kerekekkel szokták kitapodtatni, egy deszkából készült szekér forma machina által, mellyet megterhelnek kővel, 's úgy húzgállják az elterített gabonán fel 's alá. Kínában, Egyiptomban is hengerrel, másutt más különös eszközökkel, malmokkal szokták a' gabonaszemet a' szalmától 's tokjától elválasztani." (1805, 664). A szekérrel nyomtatás csépai elterjedése talán a csépaiaknak a DélAlföld felé irányuló munkakapcsolataival magyarázható. Magyari Márta tanulmányából tudjuk, hogy a csépaiak aratni jártak a szentesi tanyákra, béresként dolgoztak a csongrádi rétben. Az I. világháború előtt alkalmazták a kocsival nyomtatást a szentesi tanyásgazdák is (Papp 1968, 128). Bereczki Ibolya Csépa népi táplálkozásáról írt különösen figyelemre méltó tanulmányában arra keresett választ, hogy a palóc betelepülés milyen nyomokat hagyott a népi táplálkozás területén, illetve arra, hogy Csépa népi táplálkozása hogyan kapcsolódik az alföldi táplálkozási nagytájhoz. Alapos helyszíni gyűjtésen és széleskörű szakirodalmi ismereteken nyugvó tanulmányában Bereczki Ibolya számos palóc eredetű elemet mutat ki a csépaiak táplálkozásában. Ilyen a tehén elles utáni első tejének pecctej és a vele sütött peccpite neve. Hasonlóképpen az erjesztett gabonáié hiszi elnevezése. A kiszi\él a néprajzkutatók közül korábban Milovan Gavazzi és Michal Markus foglalkozott (Gavazzi 1953; Markus 1977). Csépai előkerülése kapcsán szeretnék róla egy igen korai kultúrtörténeti adatot megemlíteni. A korpából erjesztett savanyú leves (кисель) szerepel az egyik orosz őskrónikában. N y e s zt о r, a kijevi Pecserszkij-kolostorban élő orosz szerzetes 1113 körül állította össze а Повесть временных лет (Elmúlt idők krónikája) című, néprajzi szempontból is figyelemre méltó krónikát, amelynek egyik részlete а Легенда о белгородском киселе (Történet a belgorodi savanyú levesről). A történet röviden így hangzik: 977-ben a besenyők ostromoltak Belgorodot. Vlagyimir nem tudott a városnak segítséget nyújtani, amely már kimerült az éhségtől és elhatározta, hogy megadja magát. Ekkor jelentkezett egy öreg, aki azt javasolta, hogy járjanak túl a besenyők eszén: zabból, búzából és korpából készítsenek savanyú levest, ássanak egy mély kutat, állítsák bele a savanyú levessel telt hordót, majd hívják be a városba a besenyőket. A besenyők meglátták, hogy a belgorodiakat egy csodálatos, kiapadhatatlan kút táplálja, ezért nem tudják a várost elfoglalni. Megszűntették az ostromot és elvonultak (Лихачев 1978, 142—145; IGLÓI 1971). Palóc elemként mutatta ki a csépaiak népi táplálkozásában Bereczki Ibolya a savóból készített csórélevest, a ganca mákkal történő fogyasztását, a forgácsfánk herőke elnevezését. A kenyérsütésnél ilyen elemként értékeli a magkovász használatát és a kétszeri kovászolást. Ugyancsak palóc eredetű a kenyér oldalán kitüremkedő, ropogósra sült, kiforrott rész domó elnevezése, a lakodalomban az örömkenyér, illetve az örömkalács terminológia és a hozzájuk kapcsolódó szokás. Bereczki Ibolya Csépa népi táplálkozásában említ még néhány olyan elemet, amelyek ugyancsak palóc eredetűeknek minősíthetők. Ilyen a tökkáposzta, a ludaskása és a pampuska neve. Ezeket az ételneveket Balassagyarmaton és környékén ma is használják. A pampuska nyilvánvalóan a szlovák pampuch (fánk) szóból származik. Figyelmet érdemel Bereczki Ibolya tanulmányában a mindenszenteki kulduscipó csépai előfordulására vonatkozó adat. Megemlítem, hogy 1771-ben a székesfehérvári pékeknek megtiltották a mindenszentek napjára sütött fonott kalács, a Heilige Stritzl készítését. Hasonló mindenszenteki cipó sütésére és ajándékozására a frankföldi Altdorfból már 1685-ből vannak írásos adatok (DÜNNINGER—

SCHOPF 1971,115.). A német nyelvterületen a mindenszenteki cipó problémakörét Ernst Burgstaller dolgozta fel (1970). Bereczki Ibolya megállapította, hogy a csépaiak hétköznapi heti étrendje a Tiszazug többi településén általános gyakorlattal azonos. Az ünnepi táplálkozásban a karácsonyi vacsora étrendje mutat a palóc területekkel rokonságot, amely Csépán bablevesből, angyali csíkból (mákostészta), mézbe mártogatott fokhagymagerezdből, dióból és aszalt gyümölcsből állt. A nagypéntek étkezési rendjében Csépa református vallású, tiszazugi környezetéhez hasonult, a sóba-vizbe leves és a halkrumpli fogyasztásával. Előbbi csak sóval és hagymával ízesített leves, utóbbi ecettel savanyított krumplileves. A Dél-Alföld táplálkozási kultúrájának hatását tükrözi Csépán a töltött káposzta szárma neve. Bereczki Ibolya tanulmányában így jellemzi összefoglalóan Csépa népi táplálkozását: „... bár Csépa alapvetően az alföldi táplálkozási tájba sorolható be, a táplálkozás szerkezetét mégis jelentős mértékben módosítják, színezik a palóc eredetű lakosság máig megőrzött hagyományai." Bereczki Ibolya számtalan, palóc táplálkozási elemet felvonultató, tanulmányának elolvasása óta még inkább foglalkoztat az a kérdés, hogy vajon az északi-magyar népterület anyagi műveltségének egy másik markáns területén, a teherhordásban őrződtek-e meg palóc elemek Csépán. Izgalmas kérdés ez azért is, mert a csépaiak a teherhordási módokban és eszközökben leggazdagabb északi magyar népterületről kerültek a Nagy Magyar Alföldre, ahol az emberi erővel végzett teherhordásnak sokkal kisebb a jelentősége. Azt látom Szolnok megye Néprajzi Atlaszából, hogy az északi-magyar népterületen domináns teherhordási mód, a batyuzás a Tiszazugban egyedül Csépán található meg. A hátikosár csépai hiányából arra gondolhatunk, hogy ezt a hátilepedőnél újabb teherhordó eszközt a XVIII. század első harmadában azokban a nógrádi, honti falvakban még nem használták, ahonnan a csépaiak települtek. Ezt természetesen csak abban az esetben állíthatjuk, ha bizonyosak vagyunk abban, 173