Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 21. 1981 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1984)

Gyűjteménygyarapodás. – Neuerwerbungen. - Kovács Péter: XX. századi művészet Pogány Zsolt gyűjteményében. p. 293. - Kovács Péter: A XX. század magyar művészete X. Az ötvenes évek. p. 293.

„lejegyezve" a motívumokat, keletkeztek. Továbbfejlesztve ezt a kompozíció-típust, az ecsetnyomok lírai szeizmográfként működő fekete sorai mögé, a képmező második rétegében — monotonabb „hangzásként" — apró, változatos ritmusokban ismétlődő pontrendszereket festett, egy számítógép lyukszalagjainak lenyomatait. Ez a kétszólamú szerkesztés képi-érzéki kifejezése annak az igénynek, hogy a korábbi korszakait különkülön meghatározó princípiumokat : az érzelmektől átsugárzott színmezők spontán kifejezőerejét még a neokonstruktivizmuson iskolázott tiszta rendszert és szerkezetet együtt, új egységben érvényesítse. Fehérvári kiállítása éppen erről szólt: ezeknek a princípiumoknak küzdelméről az egyensúly és harmónia lehetőségéért. A két emeleti teremben bemutatott nagyszámú kép és grafika összképe az irányok, célok, megoldások sokféleséget mutatta. A skála rendkívül széles volt : kezdőpontjának talán azt a négy részből álló sorozatot tekinthetjük, amelyen a narancs-vöröskék színek forrósága és az indulatokat azonnal „kiíró" gesztus hevessége képről-képre lazul, oldódik, míg az első darab színanyaga a negyediken szétporzik, alig hagyva nyomot (1, 2, 3, 4, Szublimáció). Ettől a közvetlenül feltörő érzelmi- és színtörténéstől legmesszebb, a skála túlsó végén a Malevics emlékének szentelt három kompozíció (Üzenet Malevicsnek I—

III) letisztult, a színt és struktúrát egyaránt mélyen elrejtő és mindkettőt a mélyből visszaverő, holdfényes derengése áll. Míg ez utóbbi hármas művet a fordulat utáni évek összefoglalásának tekinthettük már a kiállításon is, maga a kiállítás egy új alkotói korszak nyitánya volt. Az utak innen sokfelé vezethetnek, és ma még nem látszik, nehéz is lenne megjósolni, Nádler melyiket választja majd. Kovalovszky Márta XX. századi művészet Pogány Zsolt gyűjteményében Pogány Zsolt Budapesten élő orvos a legújabb magyar műgyűjtők nemzedékéhez tartozik. Kiállításunk az ő gyűjteményének keresztmetszetét kívánta bemutatni. Mint Pogány doktor írja a katalógus bevezetőjében, akkor, amikor a korábbi műpártolók, Gegesi Kiss professzor és Tompa Kálmán nyomaiba lépett, egyszersmind a „festészet térképén" ő új területeket keresett. „A geometrikus absztrakt világ megismerésével megtaláltam a külső rendet, és az alkotók személyes barátságán keresztül pedig az ő belső világuk rendjét ismertem föl." — Ez a két mondat mintegy mottója volt a kiállításnak. A bemutatott képek zöme a hatvanas-hetvenes években föltűnt újabb avantgarde nemzedék munkái közül került ki. Bak Imre, Bukta Imre, El Kazovszkij, Fájó János, Halász Károly, B. Szabó Zoltán és Tót Endre művei mellett számban és minőségben is elsősorban az egész kis kollekcióval szereplő Deim Pál, Hencze Tamás, Keserű Ilona, Nádler István és Ország Lili anyaga tűnt ki. Az idősebb mesterek közül a már korábban elhunyt Bene Géza és Gadányi József képei mellett ott találhatjuk a gyűjteményben Bálint Endre, Barcsay Jenő, Gyarmathy Tihamér, Illés Árpád, Korniss Dezső, Martyn Ferenc és a külön utakon járó Tóth Menyhért festői kompozícióit is. A néhány külföldi, illetve külföldön élő magyar művész munkája — Max Bill, Etienne Hajdú, Nicolas Schöffer és Victor Vasarelly — olyan összehasonlítási lehetőséget nyújtott szereplésével, amire a hazai kiállítási gyakorlásban eddig csak ritkán nyílt lehetőség. Kovács Péter A XX. század magyar művészete X. — Az ötvenes évek A század magyar művészetét bemutató sorozatunkat még 1965-ben indítottuk útjára. Az utóbbi években — közeledve saját korszakunkhoz — mind ritkább időszakokban követik egymást a tárlatok. Ebben a lelassulásban nagyon természetesen fedezheti föl a külső szemlélő is a rendezők fokozódó gondjait. Már az „Európai iskola" és a „Szentendrei művészet" című kiállítások bemutatásával is korábban fölméretlen területre léptünk, amelyen azonban mégis segített az eligazodásban az anyag egyneműsége. Nehezebb lett helyzetünk az 1945—1949 közti korszak történeti célzatú áttekintésekor, amikor szinte teljesen úttörőkként kellett vállalkoznunk, hogy rendet teremtsünk e rövid, de törekvésekben igen gazdag korszak értékei között. „Az ötvenes évek" feldolgozása és bemutatása azonban minden előzőnél bonyolultabb feladatnak tűnt. Maga az „ötvenes évek" — mint olyan — szintén nem jelentett történelmileg hosszú periódust. Kezdetét a szovjet festők kiállítása jelölte ki 1949. őszén a Nemzeti Szalonban, míg a végét az 1957-es Tavaszi Tárlat felszabadult hangulata jelzi a Műcsarnokban. A két időpont között azonban valami olyasmi történt a magyar művészet történetében, amire korábban még valóban nem volt példa. A művészet minden valódi, öntörvényű megnyilvánulását betiltották, s a kiállítótermekbe, de természetesen a közterekre, az irodák falára, s mindenhova, ahova és amilyen mélyen még a privát életbe is elért a hivatal hatalma, egy pontos tartalmi és stílus-receptek szerint készült pótszer került. Mindezt olyan tökéletes radikalizmussal valósította meg a hatalom, hogy bár — épp az 57-es Tavaszi Tárlat fényében tűnt így — a valódi művészetet, annak lényegét nem érintette, hatásában mégis hosszú távra ott hagyta nyomait kultúránkon. Az ötvenes évek szinte máig kitörülhetetlen nyomokat hagytak a közízlésen, hosszú időre nehezítették egy egészséges kultúrpolitika kialakulását, s végül, de nem utolsósorban korábban nem ismert „fékeket", gátlásokat építettek be a művészek egyéni tudatába is. — Lényegében ezeknek a tényeknek a végiggondolása vezetett bennünket arra, hogy az „ötvenes évek" kiállítását megrendezve ne a korszak igazi, jórészt a műtermek világába száműzött művészetét, hanem azt a pszeudo művészetet mutassuk be. ami meghatározta ekkor a nyilvánosságot. Egyfajta szembenézésnek és leszámolásnak szántuk ezt a tárlatot. A falakra ezért csak olyan művek kerültek, amelyek ott voltak a korszak valamelyik hivatalos kiállításán. — A katalógusban egyébként jeleztük is, hogy melyik tárgy, melyik egykorú bemutatón szerepelt. Hozzá kell tennünk, hogy mert valódi szembenézésnek szántuk kiállításunkat, következetesen elkerültük a ma már irritálóan politizáló és harsányan nevetséges művek bemutatását. Rákosi-portrét nem a szellemidézéstől való félelmünkben nem állítottunk ki, hanem hogy ne vezessünk vele senkit félre. Mert az ötvenes évek nem azért volt szörnyű, mert Rákosi portrét kellett mintázni, hanem mert szigorú előírások voltak arra, hogy ezt hogyan kell csinálni. A kiállítást követő viták és kritikák nyomán úgy érezzük, hogy alapvető célkitűzésünket elértük, s ez a valódi „szembenézés" megkönnyíti majd a továbblépést is, lehetővé teszi a magyar művészet hatvanas évekbeli fejlődésében tapasztalható ellentmondások, akadozások jobb megértését is. Erre pedig ma már igen nagy szükség van, hisz egyre inkább érik a szüksége egy olyan összefoglaló munkának, amely föltárja a felszabadulás utáni évtizedek hazai művészetének történetét. Ezt pedig a alap-dolgok tisztázása nélkül és előtt elvégezni nem lehet. Kovács Péter 293