Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 21. 1981 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1984)

Tanulmányok – Abhandlungen - Demeter Zsófia: Summások Fejér megyében. – Gedingarbeiter im Komitat Fejér. p. 221–234.

átvenni, de nekünk nem volt helyünk tárolni, meg a pénz is kellett, így kénytelenek voltunk eladni neki bármi áron. 1938— 39-ben pl. 2,40 P (sic!) volt a búza ára, de a futurás tőlünk 1,80—1,60 P-ért vette meg. A mi gabonánkat egy pálfai parasztember hozta meg az állomásról. Még a fuvarért is fizettünk, vagy szőlőt kapáltunk neki érte. Az aratás után már az őszi munkák jöttek, megint a summásidőben a szerződés szerint, a kukoricaszedés és a répaszedés. Mi a téglaház-Ъаа voltunk elszállásolva, ez a birkaistálló volt télen, amikor nem voltak summások. Az istállóban két sorban helyezkedtünk el. A családok a tulipános ládát vitték a holmijuknak, aki egyedül jött, az csak egy katonaládát hozott. Az uradalom adta a fekhelynek való szalmát ; pokrócokkal terítettük le, azon aludtunk. Egy lavórt vittünk, mi ötünkre abban mostunk vasárnaponként. A ház előtt volt egy gémes kút, reggelenként abban mosdottunk, csak úgy a vályúból. A háztól nem mesze volt a konyha, azt az elletőből alakították ki. Vasárnaponként délelőtt ott adtak a mosáshoz a nagy üstökből melegvizet, és vasárnap ott kaptuk az ételt is. Hétköznap az ebédet a határba hozták ki, a vacsorát már benn kaptuk meg. Mindenki hozott magával valami világítót is. Mi petróleumlámpát vittünk, volt aki gyertyát vagy zsírmécsest. A ládában tartottuk a ruhánkat. Nem volt sok ruhánk, csak a „vedd le, vedd föl." Pántos kombinátból, szoknyából, kötényből, kendőből 2—2 darabot vittünk. Ünnepen is föstőkötényben jártunk. Őszre berlinerkendőt vittünk. A gazdalányoknak ünnepre volt egy fehér berlinerkendőjük is. Általában mezítláb jártunk, cipőre nem sok gondunk volt. Ünnepnap, ha mentünk valahová gyapjúból köttetett tutyit húztunk, aminek a talpát zsákdarabokkal erősítettük meg. Ősszel krumpát hordtunk. Egyágra fontuk a hajunkat, abból kontyot tűztünk. Elöl caknit csináltunk cukros vízzel. Ez volt az ünnepi frizura. A munkát a summásgazda és a pallér irányította. A pallért Szakái Ferencnek hívták, ő szabolcsi volt. Ő tartotta a kapcsolatot az uradalommal, neki adták ki a munkát, ő osztotta be a rni napunkat. A csapatunkat közvetlenül Szabó szervezte. Ő hozta a csapattal egy rokonát. Ez a /ány volt a húzós, az első munkás, aki megszabta a munkatempót. Ő ezért 50 kg-mal több gabonát kapott. Hozzá kellett alkalmazkodni, még akkor is, amikor csak félrészesek, kis matyók voltunk. Ugyanoda kellett nekünk is érni 13 évesen, mint a többinek. Volt kezdetben, hogy a többiek már meg is ebédeltek, mire mi a sor végére értünk. Nagyon kellett igyekezni, hogy egyáltalán kapjunk ebédet. Szakái Feri bácsi nagyon szigorú volt. Hajnalban ő szólt be a summásokhoz, hogy kelni kell. Ő ellenőrizte a munka minőségét is: olyat vágott a kampósbottal a hátunkra, hogy majd beleszakadtunk, ha talált egy szál gazt a kapások után. A len is igen sűrű volt, alig lehetett elmenni benne, mégis üvöltött ha letapostunk egy szálat is. A konyhára valót is ő adta ki a gazdaasszonynak. A munka napfelkeltekor már a földön kezdődött, addigra oda is kellett érni. A reggelire való szalonnát, amit egyben adott az uradalom ki, mindenki vitte magával. 1/2 8-tól 8-ig volt a reggeli idő. Az időpontokat nagyon szigorúan vették. Volt aki megsütötte reggelire a szalonnáját, de így tüzet is kellett raknia, meg a sütéshez is idő kellett. A fél óra lejárt, a szalonna éppen megsült, de már megenni nem lehetett, mert Szakái már rúgta is szét a tüzet és indítani kellett a munkát. Az ebédidőig, délig aztán megint dolgoztunk. 1 óra volt az ebédidő, aratáskor 2 óra, mert akkor a kasza kikalapálására is kellett időt hagyni. A munka általában napnyugtáig folyt, de volt úgy, hogy kijelentették, ennek a darabnak ki kell fogyni, mert holnap másfelé megyünk, akkor azt el kellett végezni sötétben is. Az ebédet nagy faedényekben hozták ki a földre. Szabó József felesége volt az első szakácsné, ő vételezte a napi ellátáshoz szükséges élelmiszereket a raktárból. Mellette még három asszony főzött, két vajtai meg egy odavaló. Volt egy kuktás, egy férfi is a konyhán, aki a tüzet rakta és az ebédet a földre kihozta a kocsin. Őket is az uradalom alkalmazta a summáscsapat ellátására. Az egyik szakácsasszony foglalkozott a csapattal jött kicsi gyerekekkel is — őket mondták konyhamalacnak — akiknek szülei a határban dolgoztak. Csak egészen kicsi, még nem iskolás gyerekek jöhettek el így velünk, hiszen a többiek tavasszal és ősszel iskolába jártak. A mi csapatunkkal mindig jött 3—4 kisgyerek, köztük ezé a szakácsnőé is, így б felügyelt rájuk. Ebédet a konyhán kaptak. Az ebédet a szakácsnak nagy téglából rakott katlanon, üstökben főzték. Az ebéd általában leves és tészta volt. Vagy ha sűrű bableves volt csuszával, akkor amellett már nem volt második fogás. Ha ebédre főzelék volt, vacsorára az ebédmaradék lett föleresztve levesnek. Rengeteg babot meg borsót ettünk. A babfőzeléket nagyon megutáltam itt, mert azt forrázott szalonnabőrkével készítették, és az a szalonnabőr nagyon undorító volt, olyan mint a kopasz csiga. Apám meg is vert azért, mert undorkodtam. Mindent meg kellett enni, mert az erő kellett a munkához. Még így is állandóan éhesek voltunk. Mi nem ettünk többen egy tálból, mindenkinek volt egy 2—2,5 literes tála, abból evett, ebéd után valahogy kitisztította. Én, ha tészta volt a leves után, azt csak úgy, a kötényembe kértem, onnan szedegettem ki. Tészta többféle volt, kifőtt-tészták és sültek is, bukták, bodakok. Ezek nagyobb krumplis, töpörtyűs pogácsák voltak. A vacsora csak leves volt, de azt már benn a konyhán kaptuk a saját edényünkbe. A szomszédos csapat, a hevesiek másként kosztoltak. Ők az élelmiszert kapták meg az ellátás fejében és maguk főztek. Ők többen ettek egy tálból. Nagy, csúcsos aljú tálaikat kaszrónak nevezték. Ünnepnap és vasárnap, valamint szombat délután általában nem dolgoztunk. Kivétel azért volt bőven, főleg ha ősszel a terményt, leggyakrabban a cukorrépát kellett vagonba rakni. Akkor nem volt pardon, a vagonnak menni kellett, mert a cukorgyár várta a répát. Ezért külön fizetség nem járt, hiszen a rakodás is benne volt a szerződésben. A vasárnapok mellett augusztus 20. és a húsvét számított munkaszünetes ünnepnek, ez utóbbi persze csak akkor, ha beleesett a summásidőbe. A legényfiúk szombat délután Szabolcsba, a leventébe jártak. Ez kötelező volt. Vasárnap délelőtt mostunk az egész családra, a tiszta ruhát a kút melletti gyöpre, vagy a kútkávára teregettük. Volt aki templomba ment, de mi nem jutottunk el, nekünk dolgunk volt. Délután az istállóban, vagy ha jó idő volt, előtte danolgattunk, beszélgettünk, közben megvarrtuk az elszakadt ruhákat. Este tánc volt. Nálunk is volt tánc, de gyakrabban mentünk át a hevesiekhez, mert ott több volt a fiatal, jobb volt a hangulat, no meg náluk citera is volt. Sok viccelődés, móka, mese volt ebben a pár órában. Máskor nem jutott rá idő. Szakái munka közben még beszélgetni sem hagyott, tőle meg is kukulhattunk volna. Május elsején a legények a lányoknak máj fát állítottak. Általában a hevesiek szállása előtt állt a májfa szalagokkal feldíszítve. Pünkösdkor táncoltuk ki. 1938. augusztus 20-án kimentünk az állomásra megnézni az aranyvonatot. Körmenetszerűen hozták István király jobbkezét. Ennyi volt az ünneplés, a hat hónap alatt. 1940 után újra Pálfán voltunk summások. Ez csak úgy lehetett, hogy anyánk kiment könyörögni a méltóságos asszonyhoz, hogy vegyenek vissza. Mi ezt azért akartuk, mert Pálfán is elkezdtek kendert termeszteni. A kendert az uradalom részért adta ki művelésre. Az uradalomnak szerződése volt a tolnai kendergyárral, így a részesek is jól el tudták adni a kendert. Kenderföldet azonban csak az uradalom alkalmazottai kaptak, ezért kellett a helybeli summásságot vállalni, bár ezért itt kevesebbet fizettek, mint Szabolcson. A kenderföld a Sióparton volt a Szigetben, ezt apámék művelték, mi csak vasárnap segítettünk nekik. Nagyon sok munka volt a kenderrel. 1 holdat gyalászkával másfél hétig vágott le egy ember. A gyalászkát régi kaszából készítették, kovács szegecselt rá nyelet. A kendergyár szakemberei mondták meg, hogy mikor mit kell csinálni. Á kendert akkor kellett vágni, amikor virágzott. Csak 5 centiméteres tarlót volt szabad hagyni. A levágott kendert maréknyi kévékbe, gicákba kellett rakni és két helyen fűzfavesszőbe kötni. A gicákat összerakva még egy hónapig is szárítottuk, aztán vonattal Tolnára szállították. 231