Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 20. 1980 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1983)

Tanulmányok – Abhandlungen - Lukács László: Vándoralakok, vándormunkások és a területi munkamegosztás Kelet-Dunántúlon. – Vagrants, Internant workers and the territorial division of Labour in Eastern Transdanubia. p. 185–199. t. XLV–XLII.

ban, Somlóvásárhelyen, Kertán (Veszprém m.) vásárolták. Fehérvárcsurgóról Tökölre, Taksonyra, Nagykőrösre (Pest m.) Dunapatajra, Kalocsára (Bács-Kiskun m.) jártak tinókért és marhákért. Marhakereskedelemmel általában a szegénységből feltörekvő, már néhány hold földdel rendelkező parasztok foglalkoztak. Néha az adófizetés a jobb gazdákat is rákényszerítette. A marhakereskedelem kapcsán a nagytáj vásárairól is meg kell emlékeznünk. Annál is inkább, mivel a vásárok nem csupán az anyagi javak, hanem a hírek, szellemi termékek (kalendáriumok, ponyvanyomtatványok), ismeretek, műveltségi elemek kicserélésének is fő helyei voltak (Dankó 1977, 375). A tájak közötti munkamegosztást jól tükrözik, s vonzották magukhoz a különböző vándoralakokat is. A vásárok kommunikációs alkalom jellegét tükrözi, hogy a nagyobb városokban katonáskodó legények az országos vásárokra mindig kimentek, számítva arra, hogy ott földijeikkel, rokonaikkal találkozhatnak. Országos vásárok idején az iskolákban tanítási szünet volt, a gyerekek is mentek a sokadalomba. A nagytáj fő vásároshelyei Székesfehérvár és Veszprém voltak. Székesfehérvár évi öt országos vására valóban országos, szerdai és szombati hetivásárai nagytáji jelentőségűnek számítottak. Elsősorban a ló- és marhavásár, de a gabona- és kirakodóvásár is említést érdemel. W e к e r 1 e Sándor XIX. század végi leírásában így mutatta be a fehérvári vásárt: „A méntelepen kívül híres vásárai is nevezetes góczpontjává teszik Székes-Fejérvárt lótenyésztésünknek. A fejérvári országos vásárok az e nembeli sokadalmak legnagyobbjai közé tartoznak. A vásár egészen átalakítja a város képét. A kocsiknak végtelen sora sűrű egymásutánban tölti meg az utczákat, úgy, hogy az utcza egyik feléről a másikra alig lehet átmenni. Szebbnél szebb fogatok robogása, gyönyörűbbnél gyönyörűbb lovak vidám szökdelése teszi ezt a végtelen kocsisort érdekessé. A fejérvári lóvásár nemcsak a legnagyobbak közé tartozik, hanem az oda piaczra vitt lovak jelessége által is kiválik. A bel- és külföldi vevőknek egész serege tódul ide, mert bizton tudja, hogy itt nem egy megye, hanem a lótenyésztés terén előhaladt egész nagy országrész lovaiban válogathat. A lóvásárokkal egyidejűleg tartott marhavásárok is igen élénkek. Ezek sem helyi jellegűek, hanem a helyi és megyebeli tenyésztést és szükségletet nagyban meghaladó fontosságúak. Főleg magyar-fajta marhákat, különösen ökröket sokat hajtanak ide az Alföldről, sőt Erdélyből is. Igen élénk szokott lenni az áruvásár is. Alkalommal szolgál ez SzékesFejérvár jó hírnevű iparosainak, hogy legalább a vásárokon ne csak a helyi és megyebeli szükségletek kielégítésére szorítkozzanak, hanem, hogy áruikat eladhassák olyanoknak is akik távolabb vidékről más megyéből látogatják az egész Dunán túl híres tavaszi és őszi fejérvári vásárokat." (1896,552—553). A fehérvári lóvásárt Petőfi Sándor is megénekelte. Gyors a madár, gyors a szélvész... című, 1845-ben keletkezett költeményében írta a fehérvári vásárra menő alföldi betyárról: Ma őkelme csikót szerez Kecskeméten, Szentmártonnál aznap át is Megy a réven. Holnap a csikót eladja Fehérváron, Eladja, még újat is lop E vásáron. Tudjuk, hogy a Monarchia korában Ausztria, Olaszország és Törökország állandó lósorozó bizottságot tartott a székesfehérvári lóvásárokban (Vértes 1938, 179). A marhavásárokról elsősorban Bécsbe került a vágómarha. Ennek egy része a Duna—Tisza közéről származott. Az 1890-es években a Kiskunságban több olyan gazda volt, aki a fehérvári nyári vásárra 70—80 borjút is felhajtott (TÁLASI 1936, 204). A hetivásárok a gabona, fa valamint a táji munkamegosztás rendszerében előállított termékek szempontjából voltak fontosak. A múlt század közepén: „a gabonát sok pusztán egyenesen hajóra rakják, némellyek pedig Veszprémbe, Fejérvárra, vagy Budára viszik tengelyen." (FÉNYES 1847, 38). Tűzifával és más faáruval a Bakony és a Vértes falvaiból érkeztek a hetivásárba. Tejtermékekkel a Székesfehérvár-felsővárosiak, a sár keresztesiek, úrhidaiak, egy helyi jellegű áruval, a sült liba- és kacsafertállyal a felsővárosiak és az úrhidaiak jelentkeztek. Kapható volt a heti vásárokban a táji munkamegosztás rendszerében előállított valamennyi áru a cecei paprikától a csákvári cserépedényig. Veszprémben évente négy országos vásárt rendeztek. Fényes szerint: „sokkal fontosabb ezeknél pénteken tartott hetivására gabonára nézve; úgy hogy a veszprémi gabonapiac az elsők közé tartozik hazánkban." (1851, IV. 297).Korábban Richard Bright, a bécsi kongresszus idején Magyarországon járt angol orvos és geológus útleírásában is megemlékezett a veszprémi hetivásárokról: „Veszprém bor- és gabonapiaca jelentékeny, talán forgalmasabb, mint a székesfehérvári..." (1815, 85). A vasútvonalak megépüléséig hét vármegye hordta Veszprémbe gabonáját eladni (ILA—KOVACSICS 1964, 398). A gabonában szegény Bakony területének ellátásán túl a veszprémi gabonapiacnak közvetítő szerepe is volt Győr, illetve Graz felé. A vasútvonalak kiépülése után Veszprém kereskedelmi szerepét részben más központok (Nagykanizsa, Tapolca) vették át. A többi mezőföldi vásárra (pl. Paks, Dunaföldvár, Adony, Sárosd, Seregélyes) is hoztak át a Duna-Tisza közéről állatokat. A közlekedésben, szállításban, állathajtásban nagy szerepük volt az ún. marhahaj tási utaknak és a réveknek. A vizsgált nagytáj törzsterületét képező Fejér megyében 1889-ben az alispán 35 marhahajtási útvonalat jelölt ki. Közülük országos viszonylatban a nagytáj északi részét Bicskénél érintő Budapest—Bécs útvonal a legfontosabb (Mészárosok útja). Nagytáji szempontból a Budapestről Székesfehérvárra, innen a Bakonyon át Veszprémbe, a Balaton északi partján Keszthelyre, Tapolcára, déli partján Nagykanizsára, a Bakony és a Vértes közötti Mórivölgyben Győrbe, Komáromba, Székesfehérvárról dél felé a Mezőföldön keresztül a dunai révekhez, később a dunaföldvári hídhoz vezető utak voltak a legjelentősebbek. A Mezőföld és a Duna—Tisza köze kapcsolatát hét rév szolgálta: Százhalombatta—Tököl, Ercsi—Szigetújfalu, Adony—Lórév, Baracs—Dunaegyháza, Dunaföldvár— Révbérmajor (Solt), Paks—Zádor-puszta, Paks—Duna191