Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 20. 1980 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1983)
Tanulmányok – Abhandlungen - Lukács László: Vándoralakok, vándormunkások és a területi munkamegosztás Kelet-Dunántúlon. – Vagrants, Internant workers and the territorial division of Labour in Eastern Transdanubia. p. 185–199. t. XLV–XLII.
és azzal járt, Futó József a pusztáról egyszuszra beszaladt a faluba vásárolni, Csendőr Pista eredetileg csendőrként szolgált, kidobták, végül a Vendelek között kötött ki. Bolond Báró tényleg báró volt, de elzüllött. Karján az elmaradhatatlan esernyővel bement a földbirtokosokhoz, jegyzőkhöz, tanítókhoz, mindenkit tegezett: — Szevasz! Ma a te vendéged leszek ebédre! A „vendéglátó" csak 2—3 pengő átadásával szabadult meg kellemetlen vendégétől, amit az a következő kocsmában italra költött. Vendelkedik mondták a vagyonát, birtokát elpazarló, gazdaságát tönkretevő emberre a Mezőföldön. A Vendelesen jár, vagy Olyan mint egy vendéi kifejezéseket az elhanyagolt külsejű, lezüllött emberekre ma is használják. A magyarországi falvak koldusairól Gunda Béla emlékezett meg figyelemre méltó tanulmányában (1972, 625—634). Ez alkalommal csupán az elzárt puszták és a külvilág közti kommunikációs szerepükre utalok. A mezőföldi pusztákon mindenszentek táján már várták a koldusokat. Az ököristállóban a béresek ágyat (koleszt) készítettek számukra, itt aludtak. Télen a környező falvakba, pusztákra, tanyákra jártak koldulni. Esténként az ököristállóban az uradalmi cselédség, de még a földbirtokos fia is szívesen hallgatta a messziről jött koldusok történeteit. Az ökológiai viszonyoktól függően egyes települések földművelése egy-egy növényfajra szakosodhatott. E községek lakói nagy mennyiségű terméküket közelebbi vagy távolabbi piacokra, sok esetben távoli helységekbe szekerezve értékesítették, vagy vidéki kereskedők, vevők jöttek hozzájuk az áruért. Területünkön számos település szakosodott egy-egy növény termesztésére. Közülük elsősorban a zirci, balinkai krumpli, a balinkai, fehérvárcsurgói, csóri káposzta, a nagyvelegi, magyaralmási, perkátai torma, a székesfehérvári zöldségek, saláta, zeller, a pákozdi paradicsom, az abai, cecei paprika, az alapi, faddi dohány érdemel említést. A híressé vált székesfehérvári zöldségféléket, elsősorban zellert és salátát a nyugati külváros, Palotaváros Sárrétre dűlő kertjeiben termesztették. Gazdag zöldségtermésük miatt Aranykerteknek is hívták ezeket a kerteket. A nagymennyiségű zöldséget a székesfehérvári, várpalotai, veszprémi piacokra hordták, a múlt század végén még került belőle Budapest piacaira is (Gelencsér 1980, 28—35; Wekerle 1896, 552; GYŐRFFY—PAULOVITS 1917, 52). Balinkán és Fehérvárcsurgón a Gaja-patak menti, Csórón a sárréti földeken édes, vékony levelű, nem eres káposztát termeltek, ősszel a móri, székesfehérvári, várpalotai piacokon árulták. Budapestről, Győrből kereskedők jöttek, akik vagontételben szállították a káposztát. A két világháború közötti időszakban csak Fehérvárcsurgóról évente 80—100 vagon káposztát szállítottak Budapestre. Kocsival hordták a káposztát a bicskeiek, akadt köztük olyan káposztával kereskedő gazda, aki nyolcszor-tízszer is fordult. Maguk a termelők is elszekereztek a Vértes, Velencei-, Budai-hegység és a Mezőföld falvaiba, pusztáira, ahol jóhírű terményük mindig gyorsan vevőkre talált. Keresett volt mindhárom községben a káposztamag is, budapesti, székesfehérvári, zalaegerszegi kertészek, kereskedők vásárolták fel, s a termelők a fehérvári piacon is árusították. Hasonló szakosodást látunk a nagytáj egyes vidékein a szőlő és gyümölcstermesztésben is. Bortermelésben elsősorban a Keleti-Bakony, Vértes, Velencei-, Budai-hegység, Váli-völgy és a Duna-menti dombvonulat területe tűnt ki, de házi szükségletre a Mezőföld falvaiban is elegendő bor termett. Fényes Elek a XIX. század közepén a csókái, móri, kincsesi, isztiméri, váli, diósdi, érdi, velencei, nadapi, tordasi, sóskúti és zámolyi borokat tartotta a legjelesebbeknek. A hegyvidékeken elsősorban fehér, a Duna menti dombsor településein (Érd, Ercsi, Adony, Rácalmás, Dunapentele, Dunaföldvár, Paks) a múlt században még vörös bort termeltek. Ekkor a KeletiBakonyban, Vértesben és a Mezőföld egy részén termett fehér bort a komáromi, pozsonyi és nagyszombati kereskedők egységesen móri bor elnevezés alatt hozták forgalomba a Felföldön (FÉNYES 1847, 36). A Velencei-, Budaihegységben, a Váli-völgyben és a Mezőföld Duna menti dombsorán termelt fehér és vörös bort elsősorban budai és pesti borkereskedők, kocsmárosok vásárolták fel. Gyúrón minden évben nagy eseményszámba ment a borszállítás napja. A budai, pesti vendéglősök az első fejtés után nagy mennyiségű bort vettek meg a faluban, amit a szőlősgazdák egyszerre, egy meghatározott napon kocsikon szállítottak a fővárosba. Ez alkalommal mindig hoztak valami ajándékot az asszonyoknak, gyerekeknek is (FÉNYES 1847, 38; Bogár 1978, 38). A XIX. század második felében a móri borvidék (Mór, Pusztavám, Csókakő, Csákberény, Sőréd) küzdötte fel magát minőségi borvidékeink közé. Az I. világháború végéig Németországból, Csehországból, főként Ausztriából jöttek ide a borkereskedők. A Monarchia korában Bécsben külön móri borozó volt. (HAMBUCH 1981, 70—71). Egyedül Mórról a múlt századi filoxéravészt megelőző időszakban évenként 50 000 hl-t meghaladó bort vittek ki (Wekerle 1896, 558—559). Az osztrák borkereskedők gyakran transzport hordókat is rendeltek a móri kádároknál (Schindele 1978, 36). A bortermelő községekben a borkereskedelmet szervező, bonyolító alkuszok, cenzárok, ügynökök, és fuvarosok rétege alakult ki. Néhol a szőlőművelésnél is foglalkoztattak idegenből jött idénymunkásokat. A tabajdi leányok nyáron két hétig a budaőrsi németek szőlőit kötözték. Gyümölcstermesztéssel elsősorban a Keleti-Bakony, a Vértes és a Velencei-hegység területén foglalkoztak. A Keleti-Bakonyban, főként Dudar, Bakonycsernye környékén gyümölcsösöket találunk, a többi területen a gyümölcsfákat a szőlőkbe köztesként ültették. A gróf Zichy Ferenc által 1775-ben kiadott urbáriumban már szó van a bakonycsernyeiek gyümölcsös kertjeiről. 1797-ben a bakonycsernyei jobbágyok a határban 600 • -öl szilvást kaptak, amely a fák alatt termő széna miatt egyúttal elsőosztályú rétnek is számított. (HEICZINGER 1974, 76, 171). A gyümölcstermelő községek lakói a közeli piacokra vitték árujukat. így a két világháború közötti időszakban a csókakőiek rendszeresen megjelentek gyümölcseikkel a székesfehérvári piacon. A kocsival rendelkezők a távolabbi falvakból is gyakran keresték fel ezeket a helységeket, s egy egész kocsirakomány gyümölcsöt szállítottak haza. Táncsics említette, hogy apjának nagyigmándi (Komárom m.) ismerőse a Keleti-Bakonyban Dudaron vagy Csesznekben vásárolt egy kocsi almát (1978, 15). A zámolyiak (Fejér m.) Dudarra szilváért, Csókakőre körtéért jártak. Egy kocsi szilvából a lekvárfőzésre és 189