Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 16. 1975 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1978)

Közlemények – Mitteilungen - Gelencsér József: A gépi cséplés Sárkeresztesen. – Maschinendrusch in Sárkeresztes. p. 345–350.

1. ábra: Mészáros P. János cséplőgépe az 1930-as évek elején. ketten-ketten asztagosok, szómahány ók, kazalosok, zsákosok és etetők. A 4 férészes polyvahordó illetve kévevágó általában nő, leány, esetleg fiatal legény volt. Gróf Lengyel masinájánál két-két asztagos, szómahányó, kazalos, etető és zsákos, egy-egy csúszós és mázsás (összesen 12 egészrészes); két polyvahordó, egy kévevágó és egy polyvahúzó (összesen 4 férészes) dolgozott. A parasztgazdaságokban végzett csépléseknél az elevátor a II. világháborúig nem jelent meg, így a szalma és polyvahordás miatt a fenti Szervezettől eltérés nem volt. Az asztagosok, kazalosok, szómahányók, zsákosok fél naponként cseréltek egymással, mindegyikük dolgozott az említett négy helyen. Az etetők csak egymással cseréltek, lényegesen gyakrabban, mint az előbbiek, hiszen nagy figyelmet kívánó, nehéz munkát végeztek. Volt eset, hogy óránként váltották egymást — megbeszélés szerint. A férészesek is fölváltva végezték munkájukat. Reggeltől-reggeliig ; reggelitől-ebéd ig ; ebédtől-uzsonnáig, uzsonnától-estig voltak egy-egy helyen. Tehát az étkezés időpontja jelezte a váltást). (,,Negyed napot a dobba, negyed napot a polyvalikha,, fél napot horta a polyvát."). A falun belül a cséplés sorrendje függött attól, hogy ki hívta a gépet (jóbarát, rokon stb.), hova hívta. Nagyjából házról-házra mentek. Aki egyszer kimaradt, oda már nem Szívesen mentek vissza. Minden gazda arra törekedett, hogy minél hamarabb elcsépeljenek nála. A géptulajdonosok egymás között szinte megosztották a falut. A Belső utcán Varga János és Mészáros P. János, a Kis utcán Gróf Lengyel, a Szegényeknél az öreg Szemes dolgozott. A masinálás az udvarokon, vagy a hozzájuk kapcsolódó szűrükön történt. Ide mindig az huzata a gépet, aki csépeltetni akart. Azaz odahuzatnyi kellett, ehuzatnyi nem. A huzatás két, de inkább négy lóval történt (kettőt a rúdra, kettőt a rúd végére fogtak), vagy ökrökkel. Öreg ökörből kettőt fogtak be, de a kímélés végett inkább négyet. Emelkedőnek mindig négy ökör kellett, és tolták is a gépet. A lovakat oldalról gyeplüvel hajtották, az ökröket vezették. Akinek az odahúzatáshoz nem volt lova, kérnie kellett, amiért sokszor munka járt az igásállat gazdájának (,,Szógányi köllött érte"). Volt aki Semmit Sem kért. A községi malom bérlője, Takács József, a hiízatást két igáslovával mindig 50 kg árpáért vállalta. Volt arra is példa, ha közel esett az új csépeltető hely és lejtett a terep, hogy az állatokat be Sem fogták, csak az utcán áttolták a gépet. A háború alatt a fehérvári géptulajdonosok, illetve ezt megelőzően Mészáros P. János, már traktorral is hiizattak. Magánjáró cséplőgépek a faluban nem voltak. Először mindig a cséplőt húzatták. Az egymástól kb. 4 m-re levő két asztag közé vontatták, hegy újra ne kelljen állítanyi, így mindkét oldalról rakni lehetett. Ékek segítségével rögzítették, mindkét irányban vízszintbe állították, hogy a szem útja megfelelő legyen a rostákon. Beállítás után kihajtották az asztal Szélét. A nagyszíjjal kimérték a hajtógép, azaz a másodikként húzatott motor távolságát. Egyvonalba kellett állítani a cséplővel, különben ledobta a Szíjat. A Szíj föltétele után a motort hátra tolták, hogy a szíj megfeszüljön, végül rögzítésként kiékelték. A gép faráhez, a Szíj közelébe helyezték a mázsát. Az asztagra, az egyik asztagos, azaz kévehányó létrán mászott fel, majd a gabonába kapaszkodva ért a tetejére. Vasvillával megbontotta a hajazatot. Sorba ment a kévékkel, ahogy az asztag rakása megengedte. Eleinte könnyen dobálta lefele a kévéket, hiszen azok lecsúsztak a hajazaton a gépre a kévevágóhoz. A másik asztagos csak bizonyos idő után követte társát, mivel addig az egyedül is elláthatta munkáját (legközelebb másikuk kezdett). Kettőjükre csak akkor lett Szükség, amikor már messzebbről is hányni kellett a kévéket. A cséplőre azonban mindig csak egyikük dobta a kévét. Munkájuk akkor lett nehéz, amikor az asztal Szintje alá kerültek, és fölfele kellett dobálni. A kévevágó az etető oldalán állt. A lábához, az asztalra dobták a kévét, amit fölemelt, kötelét elvágta a jobb kezében levő kéve vágókéssel, és kalásszal lefelé az etető nyalábjába adta. A kévét az asztagos már úgy dobta mellé, hogy ne kelljen fordítani rajta. Ha a kötél nem a kévében levő gabonával azonos anyagú volt, akkor ledobta a gép mellé, egyébként továbbadta azt is. Figyelmet kívánó munka volt, a dobba esés veszélye miatt. Az etető az átvett kévét Szétterítve, lassan engedte a dobba. Nem lehetett egyszerre, mert akkor a gép nem verte ki a Szemet, vagy ledobta a Szíjat. A kezében maradt kötelet a kéve után dobta. Nagy koncentrációt igénylő munka volt, amit az etetők gyakori váltása is jelez. A pihenő etető mázsált és a zsákot Segítette föladni. A zsákosok négy zsákot csatoltak föl a tutyira. Kettőbe folyt a tiszta Szem, kettőbe az ocsu. (Vágott szem, tört 347