Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 15. 1974 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1976)
Közlemények – Mitteilungen - Lukács László: A népi építkezés emlékei a zámolyi szőlőhegyen. – Denkmäler der Volksarchitectur im Weinberg von Zámoly. XV, 1974. p. 237–248.
xóra-pusztításhatása: 1873-ban 273,5 kh, 1935-ben 138 kh szőlőt jeleznek a statisztikák( 13 ). A legrégibb telepítésű, legjelentősebb szőlőterület, az öreghegy présházait ós pincéit mutatjuk be, mivel a másik három szőlőskert közül az Ujszőlőkben csak kevés, a Vadszőlőkben és az Irtásokban pedig egyáltalán nem voltak szilárd szőlőbeli építmények. Az utóbbi két területen legfeljebb zsúpból készült primitív szőlőskunyhókkal találkozhattunk, de napjainkra ezek is eltűntek, mivel itt az 1 900-as évek elején már a szőlőtermesztés is megszíínt. Zámolyon a szőlőt a présházakban dolgozzák fel ós a mustot fertával (12 literes, két fogantyiival ellátott faedény) hordják le a pincében levő hordókba. Gazdasági funkcióját tekintve a présház a szőlőfeldolgozás, a pince a bortárolás helye. A présházak-pincék a szőlőhegyen szétszórtan, az egyes szőlők végében helyezkednek el. Zámolyon nem találunk olyan szép pincesorokat, mint a közeli Sukoró és Velence szőlőiben. A gazdák mindig a szőlőhegyi pincékben tárolták a bort, innen hordták haza családjuk szükségletének megfelelően. A falusi telken 50 — 60 esztendővel ezelőtt még főként csak a kereskedők és az uradalom házainál voltak pincék. Ma a kővel kiboltozott borospincék előtt a föld felszínére épített présház áll (I. tábla, 1.). A szőlőhegyen régebben voltak fődpincék is. Ezeket úgy készítették, hogy leástak kb. 2 — 2,5 m mélyre és onnan csákánnyal, ásóval befúrtak a köves vagy löszös-agyagos kőzetbe. A barlangszerű bortárolóhelyeket századunkban már nem használták. A kőboltozatú pince építésének régi technikája a következő volt : Kiásták a pince alapját és a kiásott földet a pince helyén domború hát formájúra, a boltív nagyságának megfelelően összerakták ós ledöngölték. A domború földhátra rakták rá a boltívet kőből. Ezután a fődpince fúrásához hasonlóan a kész kőboltozat alól kiszedték a földet. Találunk olyan pincét is, amelynek építésénél az összerakott földhát laza volt, ezért a rárakott kő súlyától néhol benyomódott — így a boltív nem szabályos félkör alakú. Ezzel a boltozat-technikával készült a szőlőhegy legrégibb datált pincéje (1807, Hermán Ferenc tulajdona, /. tábla, 2.). Már a XIX. század első feléből származó pincék is kőpincék. Ezeket a helybeli kőművesek építették a parasztoknak. A régi technikát felváltotta a bókonyokkal való pinceépítés. A falusi kőműveseknek volt 3 — 4 darab, vastag deszkából készült, alul 3 m széles, 1,5 m magas pincebókonya, boltozat-sablonja( 14 ). A pincék építésekor először kiásták a pincegödröt és a pince fundamentumát. A kiásott gödörben megrakták a pince oldalfalait egyenesen, kb. 20 cm-es alappal. Majd az oldalfalak mellé méterenként téglából oszlopokat raktak, habarcs nélkül, legMjebb homokkal, hogy ne billegjenek egymáson a téglák. Az oszlopokon egy-egy gerenda feküdt. A gerendákra állították a pincebókonyokát, egymástól 70 — 80 cm távolságra. A bókonyokat bedeszkázták és erre rakták rá a boltozat anyagát, a követ vagy a téglát. A borospincék anyaga leggyakrabban kő, de vannak kőből felrakott oldalfalú ós téglával boltozott pincék is. A romos, félig elbontott pincéken jól tanulmányozható a boltozat építésének technikája : 25 — 30 cm nagyságéi, lapos kövekből építették az egyetlen rétegből álló boltozatot (II. tábla, 1 ). A boltív elkészítése után egy héttel kiszedték a tégla oszlopokat, a gerendákat, a bókonyokat és a deszkát. A pince elejét ilyenkor még nem falazták be, így itt ki tudták hordani ezeket. Ezután a pince elejét is felépítették kőből. A boltívre földet teregettek, ezt később fű nőtte be. A füves részt a pince tetejének nevezik. (13) KELETI K., Magyarország szőlőszeti statisztikája. Budapest, 1876, 300; Magyarország földbirtokviszonyai az 1935. évben. I. kötet. Magyar Statisztikai Közlemények, Új sorozat 99. kötet, Budapest, 1936, 26—27. (14) Bakony szavunk némel; eredetű, jelentése: „Fából készült hajó v- dereglye bordája." —• Magyar Értelmező Kéziszótár, 144; ÉrtSz. I, 659. А Ъбкопуок száma ós nagysága megszabja a pincék méretét. Egy falusi mesternek 3 — 4 bókonya volt, ezzel kétféle hossztiságú pincét épített: egyszakaszosat vagy kétszakaszosat. Egy szakasz kb. 5 m, így 5, ill. 10 m hosszúak azok a zámolyi kőpincék, amelyeket kőműves épített. A pincék szélességét a bókonyok aljának szélessége határozza meg. Ez kb. 3 m. A bolondokkal történő pinceépítést Andrásfalvy Bertalan a közeli Pátyról említi. Itt boámnak hívják ezt az eszközt és a boltívet magát nevezik bókonynak( 15 ). Vajkai Aurél a Balaton-felvidékről (Alsóőrs, Veszprém m.) írta le az árkussal való pincébőltozást( 1G ). Az árkus megfelel a bókonynak és a technika is ugyanaz. A zámolyi szőlőhegyen a múlt században még teljesen kőből épült présházak is álltak. Ezeknek még a csúcs fala is terméskőből készült. A követ sárral rakták össze. A szőlőhegyen levő terméketlen területeken fejtették, feszegették csákánnyal, vasrudakkal a követ, vagy a közeli Kerekszenttamás nevű rom—a XII. században épült körtemplom( 17 ) — anyagát hordták el, használták fel. A présházak falát a múlt században sárból is rakták. Az ilyen présház vége (még a hátsó csúcsfala is) mindig kőből épült, mivel ez egyben a pince eleje is volt — és talán biztonsági okokból is. A legrégibb (a múlt század első felében épült) sárfalú présházak alatt is találunk kő fundamentumot. Sőt a legtöbb présház fala is kb. 0,8 — 1 m magasságig terméskő, erre rakták a sár- vagy a vályog falat. (II. tábla, 2.). A sárfal készítésekor felásták, majd megáztatták a földet, szalmát raktak bele, vasvellával átforgatták vagy lovakkal megtipratták. A sárfalat a sárfalrakók készítették. Ezek a zámolyi szegényemberek, napszámosok közül kerültek ki: pl. Simon János és Hardt Ignác foglalkozott századunk első felében ezzel a munkával. A sárt vasvellával rakták az alapra. Egyszerre csak egy kerülőt rakhattak fel. Ez kb. 80 cm magas falrósz volt. (Az első kerülő lehetett egy kicsit magasabb is : kb. 1 m) A présházak fala két kerülő volt, ez a terméskő lábazattal együtt kb. 2,4 m-es falmagasság. Ha felraktak egy kerülőt, akkor egy hetet vártak, majd ásóval egyenesre faragták a falat kívül-belül. Ezután még három hetet vártak és felrakták a második kerülőt. Tehát egyegy kerülő elkészítése után kb. egy hónapnyi idő volt a fal száradására. Az ajtó és az ablak helyét — ha nem hagyták ki falrakás közben — stájer fűrésszel (nagyfűrész), vagy csákánnyal kivágták. A sárfalat egészen az 1960-as évekig a falusi lakóházak építésénél is alkalmazták Zámolyon. Meleg, erős falnak tartják. A présházak anyaga ritkábban tömöttfal (tömésfal) vagy vályogfal. A tömöttfal készítésekor a nedves földet deszkák közé döngölték. Kötőanyagnak szalmát, a sarkokra orgona vesszőt használtak. A válgyovetést a falu szélén, a Laposon végezték. Itt volt vályognak való, szürkeagyagos föld. Ezt a munkát Zámolyon főként a vályogvetőgödrökhöz közel lakó muzsikus cigányok (a Babai-család tagjai) és több falubeli szegény napszámos végezte. Feleségükkel és nagyobb gyerekeikkel együtt eladásra vetették a vályogot. A vályogvetőgödörben a férfi már este kitermelte és megöntözte az ágyásnak való földet. Másnap reggel meghintették búzatörekkel, megtiporták, majd átvágták, átforgatták kapával. Ezután 30x15 cm-es, deszkából készült vályogvetővel kivetették. A kivetés után két nappal a vályogot élére állították, hogy jobban száradjon. Az öt napos vályogot pedig 50 db-ónként összerakták háromszög alakú rakásba. Érdekes, hogy már a régi (XIX. századi) présházak közül is sok téglából épült. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy a gróf Lamberg-fóle uradalomnak már a XVIII. században működött téglagyára Zámolyon. A G L feliratú, nagyméretű téglák itt készültek a Kásahegy agyagjából. Az xiradalmi téglagyár még a múlt században meg(15) ANDRÁSFALVY В., NéprÉrt, XXXVI, 1954, 115—116. (16) YAJKAI A., VMMK, VI, 1966, 186. — Árkus szavunk a latin arcus, ,iv' átvétele. — BÁRCZI G., Magyar szófejtő szótár. Budapest, 1941, 10; A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. I, Budapest, 1967, 177. (17) A rom régészeti feltárását Molnár Vera végezte el. Ásatási jelentését Id.: AR, IV—V, 1963—64, 234—237. 238
