Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 10. 1969 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1969)

Szemle – Rundschau - Farkas Gábor: Az intenzív állattenyésztés kezdetei az előszállási uradalomban 1810–1815. Reflexiók Bodrog György: Tőkés gazdálkodás az előszállási uradalomban c. tanulmányára. X, 1969. p. 188–191.

gazdaságokban meghonosították az istállózó állattenyésztést, természetesen egyelőre a ridegmarhatenyésztés maradt az uralkodó. A korábbi hagyományoknak megfelelően 1810 után is a juhtenyésztés maradt az állattenyésztés legvirágzóbb ága. Külön birkamajorok voltak Előszálláson, Herczegfalván, illetve Újmajorban, Kis- és Nagyvegyimen, Karácsony szálláson, Mélykúton. 1806-ban 19 160 db birkát tartottak számon, 1814-ben pedig 18 532-t számoltak meg. Meg kell azonban jegyezni, hogy ez csak az allodiális birkák száma, mert például 1814-ben a cselédeknek és juhászoknak az uradalomban további 4938 darab birkájuk volt, ami igen nagy terhet jelentett az uradalomnak. (Veszprémi Állami Levéltár. Az előszállási uradalom gazdaságbeli rendelkezéseinek pwtocolluma. 1813 — 1818. A tanulmányban szereplő későbbi adatokat is ebből a forrásból vettem.) Ugyanakkor a földesúr köteles volt ezeket megtűrni, mert az éves konvencióhoz a saját juhtartás hozzátartozott. Az évente szegődő juhászok a leírások szerint egész birkanyájakat hoztak magukkal. Egy 1813-ban tartott tiszti értekezleten a jószágigazgató felhívta a figyelmet arra, hogy a Szent Mihály napi pásztor változások során ügyeljenek a beszegődött juhászok állataira, és azokat az uradalom juhai közé mindaddig ne engedjék, amíg meg nem győződtek róla, hogy azok a fertőző betegségektől mentesek. Különösen a himlő és a kosz behurcolásának megakadályozására intették őket. Ebben az évben ugyanis Mélykúton himlőgyanú lépett fel a juhok között, és a bárányokat be is oltották. A továbbtenyésztésre szánt állatokat alapos vizsgálatnak vetették alá. A kosokat bizottság válogatta ki, és csak a fiatal és életerős, a hosszú és erős testűeket és széles vállúakat tartották meg. Az utasítás szerint a továbbtenyésztésre kiválasztott kosok jellemzője még a vastag nyak, a nagy és véres szem, a széles és gömbölyű tompor, a tiszta piros nyelv, az egyenes és rövid orr, az erős láb, a vastag gyapjú, és amelyeknek lehelletje nem büdös, de bátor és erős járásuk van. Hasonlóan ilyen bizottság végezte el az anyajuhok kiválogatását is. Ezeknél a legfontosabb szempontok a következők voltak: hosszú test, aránylag rövid láb, a felemelt nyaktartás, a telt comb, a gömbölyű és széles derék, valamint a bő gyapjúhozam. A kiválogatást már szeptemberben elvégezték, és a kosokat a következő hónapban engedték a nyáj közé. A továbbtenyésztésre visszahagyott állatokat bő takarmányozásra fogták, általában zabbal táplálták őket. A mustra birkákat még ősszel elhajtották az uradalomból, amely az összállománynakkb. 10%-át tette ki. 1813-ban például 1320 darabot hajtottak el. így elég tekintélyes számú juh maradt vissza az uradalomban, amelyek teleltetése mindig is nagy gondot okozott. Ezért, ha az időjárás engedte, a birkanyájakat kint tartották a mezőn. 1813 ősze azonban erősen csapadékos volt, és már október közepén megtiltották a gazdatisztek a nyájak legeltetését, és csak akkor engedélyezték újra, amikor az idő kissé felmelegedett, és a nap melege a ködöt is eloszlatta. Ugyanebben az évben a birkamajoroknak külön-külön szecskavágógépeket, ún. masinákat szereztek be, hogy a takarmányozást ezzel is segítsék. November végén a birkamajorokba zabot szállítottak, amelyet a szecskába keverve adtak hetente három alkalommal az állatoknak. A hét többi napjaiban viszont jóminőségű széna volt az eledelük. Az ürünyáj táplálása nagyjából megegyezett a meddő állatokéval, s a gazdatisztek intézkedtek arról, hogy ezek is jóminőségű szénát kapjanak. December elején azonban kiderült, hogy az uradalom nem rendelkezik annyi takarmánnyal, hogy a nagyszámú juhállományt kiteleltessék, ezért további meddő birkáktól szabadultak meg. Részben eladták, részben pedig levágták őket. Az is bebizonyosodott, hogy a pásztorok a nyájnak gondatlanságból poshadt és penészes szénát adtak. 1814. január 14-én utasították az ispánokat, hogy a juhokra az eddigieknél is jobban ügyeljenek, mert a birka könnyen elpusztul, ha rosszul táplálják. A túletetés is káros, mert az elsősorban is pazarlás, de éppenúgy ártalmas a birkáknak, mint a táplálék megvonása, — hangzott az utasítás az ispánok számára. A takarmányt a juhok számára is kiporcióztatták, mert a direktoriatus ezt látta a legmegfelelőbb módszernek. Ugyancsak felhívta az ispánokat, hogy a megszabott porcióhoz ragaszkodjanak, és azt semmiféle körülmények között ne változtassák meg. A zabbal való takarékoskodást is lelkükre kötötték, nehogy a számbavételek alkalmával a pazarlást akár egy gazdatisztnek is fel kelljen róniok. A nyájat hetente két alkalommal sózásnak vetették alá. Ezeken a napokon megtiltották az itatást, más napokon viszont naponta egy alkalommal tiszta kúti vízzel itattak. Az ispánok szigorúan tilalmazták akár nyáron is a birkák áliott vízben vagy pocsolyákban való itatását. 1814 — 1815 években több kutat ásattak a birkamajorokban. Szabályozták a télietetési rendet is. Az öreg nyáj és az ürük a reggeli etetés alkalmával szénát kaptak, délután pedig tisztán búzaszalmát. A meddő falka és a kosok viszont mind a két etetés alkalmával szénát kaptak, de ekkor is érvényes volt a sózás, amelyet a nyári etetés rendjére megszabtak. A sózás céljára kiadott mennyiséget a kulcsárok dohányporral keverték, és ezzel emberi élvezetre alkalmatlanná tették. Kivételes esetekben, ha erős fagy volt, kevés ideig megengedték, hogy a nyájakat a juhászok a vetésekre hajtsák. 1814 januárjában azonban erre nem volt lehetőség, mivel a tartós és száraz fagy a vetésekben amúgy is nagy kárt okozott. Az előszállási birkamajorban olyan állatokat tartottak, amelyeket évente egy alkalommal nyírtak csak meg. Ezért az istállózást csak a legkeményebb időkben engedték meg az előszállási juhászoknak. A téli istállózás is olyan helyen volt, amelyet minden oldalról külső levegő ért. A tavaszi elles idején a juhászok az anyajuhok mellett kutyákat egyáltalán nem tarthattak, majd egy esztendő múlva a pumi kutyákat az egész uradalom területéről eltiltották, csupán a fehér komondorokat hagyhatták meg a juhászok. 1814 március végén száraz és kellemes tavaszi idő köszöntött be. A böjti szelek előzőleg megszikkasztották a földet, így a juhokat egy hétig a vetések tipratására felhasználták. Előzőleg azonban a gazdatisztek bejárták az őszi vetéstáblákat, és csak ezután adtak utasítást a juhászoknak, hogy a táblákat milyen sorrendben járják. Mindenekelőtt hangoztatták, hogy a legeltetésnek csak mérsékeltnek szabad lennie. Karácsonyszálláson, Kisvenyimen 1814 tavaszán nagy kiterjedésű ugarmezőket jártak az ürük, míg más birkamajorokban március végéig a réteket, a ménes és gulyalegelőket látogatták, de a száraz áprilisban már csak az ugarmezőkön és a gyepeken legelhetett a nyáj. Nagy gonddal nevelték a bárányokat is. 1815 tavaszán 6239 bárány született az előszállási uradalom valamennyi birkamajorjában. Ezeket csak június 12-én választották el, majd az urasági ugarföldeken legeltették őket. A bárányokat árpadarával kevert zabbal tartották, majd hetente egy alkalommal sót is kaptak. Ez a takarmányozás két hét leforgása alatt szemmellátható eredményt hozott, a bárányok gyorsan nőttek ,,és virgonc egészséget mutattak". 1814-ben tavasz közepétől kezdve tartották kint éjszaka is a nyájat. Pihenőhelyeknek minden alkalommal az urasági ugarföldeket jelölték meg. A pihentetési helyeket háromnaponkint váltották, és mindenesetben ott kezdték újra, ahol a trágyázás végződött. A nyájakat nyíratás előtt az úsztatókba hajtották. Ezekben hasig érő víz volt, és az úsztatást addig végezték, amíg a gyapjúról le nem olvadt a rárakódott szennyeződés. 1814 július 17-ig 13 114 darab birkát nyírtak meg az uradalmi majorokban: Előszálláson 1707 darabot, amelyről 44 és fél mázsa gyapjút nyírtak le. (Karácsonyszálláson 2816 darabról 53 mázsa és 79 kg-ot, Kisvenyimen 1538 darabról 30 és fél mázsát, Mélykúton 2493 darabról 46 és fél mázsát, Nagyvenyim-Felsőmajorban 1729 darabról 35 mázsa és 89 kg-ot, Nagyvenyim-Alsómajorban 2065 darabról 28 mázsa és 39 kg-t és Kokasd majorban 1071 darabról 26 mázsa gyapjút.) Az uradalmi birkanyájak nyíratása alkalmával a cselédbirkák felét is az uraság számára nyírták meg. Ezeknek a gyapjúhozama egyáltalán nem volt jelentéktelen, hiszen 1814 év őszén az előszállási uradalom birkamajorjaiban a cselédek számához viszonyítva roppant nagyszámú volt a cselédbirka állomány : (Előszálláson 820, Kisvenyimen 730, Mélykúton 846, Nagyvenyim-Felsőmajorban 600, Nagyvenyim Alsómajorban 615, Kokasdon pedig 620 darab). A nyári nyíratás alkalmával elmaradt a gyenge juhok nyíratása és a bárányoké. Azok nyíratását csak augusztus 28 után rendelte el az uradalmi kormányzóság. A juhtenyésztés a XIX. század húszas éveitől kezdve még jobban fellendült az előszállási uradalomban. A jószágkormányzóság kimutatásai szerint a juhtenyésztésből származó jövedelem egyik legtekintélyesebb része volt a bevételeknek. Az allodiális gazdálkodás kialakulása után, — azaz a földek legnagyobb részének házikezelésbe vételével,— párhuzamosan növelték a juhállományt, és fokozottabb gondot fordítottak a nagy jövedelmezőséget hozó juhtenyésztésre. A virágzó juhtenyésztés mellett azonban az állattenyésztés többi ága még nem volt fejlett. A sertéstenyésztés lényegében csak a rendházak és az uradalom személyzetének ellátását szolgálta, és nem tenyésztettek sertéseket eladásra az 1813 — 1815 közötti időszakban. Ennek egyik okát feltétlenül abban találjuk meg, hogy az uradalom ezekben az években még nem rendel189