Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 10. 1969 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1969)

Közlemények – Mitteilungen - Holl Imre: Domanovszky György: Magyar népi kerámia. X, 1969. p. 177–178.

Bevor wir unsere Buchbesprechung beenden, möchten wir den Leser auf zwei grundlegende Irrtümer des Autors aufmerksam machen. Auf Seite 12 schreibt K. Strauss, daß die quadratischen, sogenannten Blattnapfkacheln, die bei den gotischen Öfen eine bedeutende Rolle spielten, erst seit 1420 bekannt sind (diese irrige Behauptung begegnete bereits früher in populärwissenschaftlichen Werken), sie wurden vornehmlich in Böhmen und Mähren hergestellt, mit der Zeit wurde die Form auch von den Ofensetzern der Nachbarländer übernommen. Dank der übereinstimmenden Ermittlungen der ungarischen, tschechoslowakischen und schweizerischen Forschung besteht heute kein Zweifel mehr darüber, daß diese Kachelform bereits in der zweiten Hälfte des 14. Jahrhunderts in den genannten Ländern allgemein bekannt war, und zwar vornehmlich in Werkstätten, die für den königlichen Hof und für den Adel arbeiteten. Aber auch die Behauptung, daß die Ofenkacheln erst seit Mitte des 15. Jahrhunderts glasiert wurden und die früheren Ofenkacheln unglasiert waren, beruht auf einem Irrtum. Hier handelt es sich gleichsam um eine rückläufige Entwicklung (die früher auch die ungarische Forschung desöfter irregeführt hatte: siehe I. Mér is Berichtigung in seiner Studie in der A. Arch. Hung. 1960). Die DOMANOVSZKY GYÖRGY: Magyar népi kerámia. Bp, 1968, Corvina. A Kiadó közkedvelt népszerűsítő sorozatai ismét új színnel gazdagodnak, e kötet ugyanis a Magyar Népművészet sorozat első kötete, melyet a tervek szerint még 9 fog követni. A kötetek a külföldi érdeklődők számára német, francia és angol nyelven jelennek meg, szép kiállításban, modern tipográfiával 32 fehérfekete és 16 színes táblával. Az első kötet a népművészeti anyag egyik jellegzetes és hazánkban is megbecsült és közkedvelt ágáról nyújt széleskörű áttekintést: a magyar népi kerámia művészetéről. Mindjárt meg kell azonban jegyezzük, hogy ennek a művészetnek lényegében csupán egy századát mutatja be, a XIX. századot, amely azonban kétségtelenül e mesterségnek a népművészet vonatkozásában legszebb kivirágzását, majd lassú hanyatlását jelentette. Bőven foglalkozik ugyan Domanovszky a megelőző idők hátterének felvetítésével, az előzményekkel, melyek e virágzás-fellendülés alapjait jelentették, de a néprajzi kutatás mai állása — és tegyük mindjárt hozzá, a régészet eddigi eredményei — még nem teszik lehetővé egy széles, az egész országra kiterjedő vizsgálat felhasználását. Az utolsó 20 évben megindult az a munka a régészet és részben a néprajz oldaláról, mely reméljük a jövőben szélesebb képet biztosíthat majd az ilyen előzmények megrajzolásához. A szerző a népművészet fogalmának kifejtése után szemléletes képet ad a fazekasság alapvető jellegéről, a fogyasztó parasztság kívánalmaihoz igazodó munkájáról. Ez után a technika, forma és díszítés fő kérdéseivel ismerteti meg az olvasót, majd az előzmények stílusok kérdéseit tárgyalva jut el a múlt század legjellegzetesebb műhelyeihez, melyeket területi csoportosításban mutat be egymás után, egy-egy jellegzetes gócpont legszebb készítményein keresztül. A múzeumok anyaggyűjtéseinek rendszertelensége, eltérő foka sajnos sok esetben nem teszi lehetővé, hogy az egyes körzetek tárgyalása során a leírásokban és főleg a képanyagban a kellő sokrétűség érvényesüljön. Egy rövid összefoglalás nem is meríthetné ki egy ilyen, az egész országra kiterjedő népművészeti ág minden jelentős műhelyét, másrészt bőven akadnak olyanok, melyek létezéséről, súlyáról csak írásos adatok, statisztikai felmérések tanúskodnak, de emiékanv^guk múzeumba nem is került be, vagy névtelenül, a különválasztás lehetősége nélkül lappanganak a nagy gyűjtemények anyagában. Ennek ellenére a szerző arra törekedett, hogy a legfontosabb gócpontok termékeiből szerepeljen leírásban és képben is anyag, így a korlátozott képterjedelem ellenére (a könyv formátumnak apró volta miatt 1 kép csak 1 tárgyat jelent) a 48 képen összesen 22 helyről mutatja be a legszebb, vagy legjellegzetesebb darabokat. Nagyobb számmal szerepel Debrecen, Mezőcsát, Tiszafüred, Mezőtúr, a többi 18 központ már csak 1—2 darabbal, de így is kirajzolódik, mi a közös és hol jelentkezik a helyi jelleg, egyegy vidék sajátos divatja, eltérő motívumkincse, egy-egy technikai fogás domináló használata. Az utolsó két részben a szerző a népi kerámia hanyatlásával, a mesterség visszaszorulásával, elszegényedésével foglalkozik, majd a jelenlegi helyzetet rajzolja älteren Kacheln waren zumeist glasiert, so daß Öfen aus glasierten Kacheln gleichsam Schmuck und Zier der Paläste des Hochadels waren. Erst später, als der Kreis der Besteller immer größer wurde, begann man die weniger aufwendigen unglasierten Kacheln herzustellen. Im 15. Jahrhundert wurden vornehmlich in den Bürgerhäusern der Städte Öfen aus unglasierten Kacheln gesetzt, gegen Ende des Jahrhunderts und im 16. Jahrhundert wurden die prunkvolleren Zimmer der Herrenhäuser mit solchen Öfen geheizt, wobei auch die Blattnapfkacheln gebräuchlich waren. In zahlreichen Fällen bedeutete das Nichtglasieren eine Verarmung der Werkstatt und den Rückgang der Stadt in den Zustand einer Bauernstadt. Derartige Irrtümer des Autors sind umsomehr verwunderlich, weil er doch der Bibliographie seines Buches gemäß eigentlich die auch in deutscher Sprache erschienenen neuesten Publikationen der ungarischen Forschung kennen dürfte (z. B. I. Holl BpR. 1958; I. Méri A. Arch. Hung. 1960), aber auch der deutschsprachige Katalog der 1962 veranstalteten Prager Keramik-Ausstellung dürfte ihm nicht unbekannt sein. Diese Publikationen enthalten nämlich die Klärung dieses grundlegenden problematischen Entwicklungsvorgangs. /. Holl meg: a népi iparművészet kialakulását, mely megrendelői szempontjából gyökeres változást jelent a fazekasok számára. A könyv erényeinek és eredményeinek hangsúlyozása után megemlítenénk néhány kérdést, amelyekben eltérő a szerzőtől véleményünk. A könyv anyagának összeállításánál még mindig az a szemlélet érvényesül, amely egy-egy kézművességi ág anyagából csak a gazdagabban díszített darabokat vizsgálja. Igaz, hogy a sorozat címe is Magyar Népművészet, de a könyv címe nem Magyar népi kerámiaművészet (ami inkább fedné tartalmát), hanem „Magyar népi kerámia", ami véleményünk szerint többet jelent. Ez ugyanis a kézművesség ez ágának teljességét jelentené, azt a sokrétű formai gazdagságot, amelyet hosszú időn keresztül sem a hivatalos múzeumi gyűjtőtevékenység, sem a kutatók nagy része nem tartott figyelemre és főleg megőrzésre méltónak, s aminek elszomorító eredménye az az egyoldalúság, amely a legtöbbször csak akkor tartotta begyűjtésre, megvételre érdemesnek a készítményt, ha az gazdagon díszített. Ez a századvégi gyűjtők és a műkereskedelem elmaradt (nyugodtan mondhatjuk divatjamúlt) szemlélete. Másrészt a kiválóbb fazekasmesterek pusztán az agyagnak gondos formálásával, évszázados hagyományok során kiérlelt vonalú cserépedényeket tudtak készíteni, s az ilyen nemes formájával gyűjtemények és kiállítások vagy a modern lakás dísze lehet akkor is, ha nem alkalmaztak rajta gazdag geometrikus vagy növényi díszítést. Magunk részéről tehát az ilyen alig díszített, vagy dísztelen darabot is a népművészet körébe iktatjuk, ha formájával kiemelkedik az egyszerű használati készítmények közül. Az égetőkemencék tárgyalása során röviden meg lehetett volna említeni annak egy speciális fajtáját: az edényekből képzett boltozattal fedett kemencékét. Ezek ugyanis a legújabb kutatás szerint Magyarország különböző helyein még napjainkig használtak, s ugyanakkor európai ritkaságot jelentenek. {Cf. DUMA Gy. : A. Ethn. Hung. 1966, 93 -159.) A forma és díszítmény fejezetében a XIV. századtól kezdve megjelenő festésről ír a szerző, valójában ez már a XIII. században is ismert. Ez után a pecsétszerűen benyomkodott ornamentikát említi, ez viszont későbbi, a XV. sz. második felére tehető és semmiféle alapja sincs annak az elképzelésnek, hogy módszerét a kályhásmesterségtől vették volna át. Nyugateurópai, elsősorban rajnavidéki fazekasműhelyek hatására érvényesült (HOLL L, BpR, 1963, 361 — 364.). Az előzmények tárgyalásakor az avarkorban működő római fazekasmesterekről írni irreális, legfeljebb római műhelyhagyományokra lehetne gondolni, ha volna nyoma egy ilyen mesterségbeli folytonosságnak — de még ez is vitatott. A XIV— XV. század folyamán nem a finomabban iszapolt agyagfajta a hajtóerő, amely igényelte a gyorsan forgó korongot, hanem fordítva, a termelőeszköz fejlesztése és a gyorsabb, termelékenyebb munkaeljárás irányában: tehát az új korongfajta használata követelte meg a finomabb agyag használatát. A szerzőnek az az állítása, hogy „a XIV. századra a fazekasipar hazánkban elérte 12 A'ba Regia 10., 177