Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 8.-9. 1967-1968 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1968)

Irodalom – Beschprechungen - Makkay János: Otto Eissfelt – Johannes Hempel – Heinrich Otten – Ebenhard Otto, Religionsgeschichte des Alten Orients. Handbuch der Orientalistik. VIII–IX, 1967–68. p. 280. - Makkay János: The Cambridge Ancient History, rev. Ed. Vols I and II. Fascs 33, 59, 36, 24, 57. VIII–IX, 1967–68. p. 280–283.

OTTO EISSFELDT- JOHANNES HEMPEL -HEINRICH OTTEN- EBENHARD OTTO : Religionsgeschichte des Alten Orients. Handbuch der Orientalistik, I. Abteilung, 8. Band, 1. Abschnitt, Liefeiung 1. E. J. Brill, Leiden -Köln, 1964. 154 lap. E rendkívül fontosnak induló sorozat első kötete — a szerzők sorrendjében — a kánaáni-ugariti, az ótestamentumi, az ókori kisázsiai és az ókori egyiptomi vallásra vonatkozó ismereteket rendszerezi. Valójában csak rendszerezi, mert a lexikonszerűre méretezett terjedelem lehetetlenné teszi a részletesebb ismertetést vagy újabb elméletek megkockáztatását és kidolgozását. Azon kívül, hogy az ilyenkor szükséges illusztrációs anyag is hiányzik. Viszont mint címszószerű összefoglalás, mind a négy tanulmány igen jól, tömörre sikerült, és szerencsésen valósult meg az objektív áttekintésnek és az egyéni eredményeknek az összehangolása. Az egyes részeknek az általános, összehasonlító vallástudományban elfoglalt jelentősége és az itteni terjedelem is arányban áll egymással. Ez különösen az ókori Kisázsia vallásaira vonatkozik. A másik három terület ókori vallási életére ma már szinte áttekinthetetlen mennyiségű írásos adat áll rendelkezésünkre, amelyet a régészeti-művészeti leletek csak illusztrálnak vagy legfeljebb szerencsésen kiegészítenek. Anatólia esetében viszont, főleg a hettiták előtti korra vonatkozóan, éppen fordított a helyzet. Meglepő tehát, hogy az irodalmi színvonalú írásbeliség előtti kor vallásos emlékeivel, mint egy önálló korszakéival csak a kisázsiai fejezetben foglalkozik szerzője. Pedig E. Otto is megjegyzi, hogy az írásbelség előtti őskorból számos szociológiai és vallási hagyomány került át a történeti korba mint vallástörténeti örökség. Ez a tény főleg a történeti istenalakok vizsgálatánál rendkívül fontos, de máig elhanyagolt tényező. E. Otto úgy látja, hogy ez az örökség tulajdonképpen két társadalmi és annak megfelelő vallási réteget jelent: egy nomád, patriarchális, totemisztikus és társadalmilag vezető réteget, és egy fellahszerű, az anyaistennő és a termékenység kultuszt ismerő, tisztelő, alárendelt réteget. Szerinte a történeti egyiptomi vallás úgy is felfogható, mint e kettő kompromisszuma, amikor is egyik sem került végleges győzelemre, hanem a látszólag kiegyenlíthetetlenek spekulatív összeházasítása történt meg. Megtörtént, annak ellenére, hogy ez a két elem — E. Otto szerint legalábbis — kibékíthetetlen és összehasonlíthatatlan. Bonyolítja ezt a gondolatmenetet, hogy a szerző szerint a fenti két réteggel együtt egy ún. vadásznomád vallási réteg továbbélése is megfigyelhető. A régi és látszólag jól bevált kettős, illetve hármas származási tagozás ellen számtalan érvet hozhatnánk fel. Az egyik az, hogy az ún. vadásznomád elemet mind gazdasági-társadalmi, mind vallási értelemben bizonytalannak, sőt levegőben lógónak érezzük. Másrészt a különböző etnikumok által képviselt különböző jellegű vallásrendszerek (patriarchális totemizmus, ill. matriarchális termékenységkultusz) kizárólagos egymásmellettiségének és erőszakos egymásratelepülésének statikus szemlélete helyett vagy mellett érdemes lenne megvizsgálni az egymásból való fejlődés lehetőségét. Egyébként éppen Egyiptom esetében a fentiek szempontThe Cambridge Ancient History, revised edition of volumes I and II. The Cambridge University Press. K. W. Butzer: Physical conditions in Eastern Europe, Western Asia and Egypt before the period of agricultural and urban settlement. Vol. I, Ch. II, Fasc. 33. 1965. 39 lap. A falusi paraszt életforma és rajta keresztül a korai városi civilizációk létrejöttének kutatása ma kétségtelenül az ősrégészet egyik legfontosabb területe. Fontos része ennek az elsődleges kultúrcentrumok és a fejlődést több-kevesebb késéssel követő egyéb, ún. peremterületek kapcsolatának, azaz a civilizációs eredmények terjedésének a vizsgálata. Ha az emberben felmerül a kérdés, miért éppen az adott, meglehetősen kicsiny, jából elsősorban fontos neolithikum és chalkolithikum életére vonatkozólag olyan kevés ismerettel rendelkezünk (különösen a falusi jellegű, ún. teli telepek csaknem teljes hiánya miatt), hogy ilyen jellegű következtetések esetében rendkívül óvatosnak kell lennünk. Főleg akkor, ha nagyobbrészt még ismeretlen gazdasági és társadalmi formációkból akarunk kiindulni. Egyéként az itt felvetett kérdések bonyolultságára éppen Kisázsia esete a legjobb példa. Köztudomású, hogy a legutóbbi évek ásatásainak eredményeképpen innen áll rendelkezésünkre a neolithikum-chalkolithikum időszakából a leggazdagabb forrásanyag. Elsősorban ma egyedül Anatólia az a terület, ahol összefüggések mutathatók ki — ha nem is az amorfan megfogalmazott vadásznomád életforma, de — a felső palaeolithikum fejlett vadásztársadalmának és a korai paraszt- falusi világ vallási és művészi élete között. Ez különösen két tényezőben mutatható ki: a legkorábbi anatóliai sziklarajzok és a çatal hüyük freskók között, valamint a koponyával kapcsolatos szokások területén. A számos kapcsolat ellenére mégis valószínű, hogy ezek az ősi eredetű szokások, vallási elképzelések eredeti formájukban, közvetlenül nem érik meg a 4. évezred végét, és még kevésbé az irodalmi színvonalú írásos források fellépését. Amennyiben hasonló vadásztársadalom által örökített vallásos képzetekről van szó az egyiptomi vallás esetében is, úgy a közvetlen hatásukra, alkotóelemként való fellépésükre vonatkozó nézeteket fokozott óvatossággal kell fogadnunk. Részletesebb vizsgálat után nyilván más jellegű megállapításokat is lehetne tenni a matriarchális-termékenységkultusz és a patriarchális-totemizmus Óbirodalom előtti viszonyát, az előbbi feltételezett elsőbbségét, illetőleg korábbi voltát, illetve a kettő szembenállását illetően. Mindezek részletes kidolgozása általánosságban is várat magára, de a kérdést mégsem érdemes olyan, leíró jellegű pár szóval elintézni, mint azt E. Otto teszi. Hasonlóképpen vázlatosnak és elégtelennek tartjuk a 3. évezredi Anatólia vallásáról kapott képet, ha már egyszer a szerző megkísérelte körvonalazni. Ez a kor rendkívül sok szempontból fontos az általában vett vallástörténet (például a Kétával mutatkozó rendkívül szoros összefüggések miatt: Beycesultani palotában felfedezett részletek alapján) és a korai hettita vallás megértése szempontjából is. Természetesen, az ilyen és hasonló kérdések kidolgozása nem feltétlenül egy rövid gyűjteményes kötet feladata, de részletes áttekintésük nélkül aligha nyerhetünk biztos alapot a következő 2. évezred vallásainak megértéséhez. Mindettől függetlenül, még mindig a kisázsiai fejezet az, ahol a szerző legjobban támaszkodik a régészeti leletekre. Gyakran fontos megállapításokat tesz, például egyes, harmadik évezredi nőidól-típusoknak konkrét istennőalakokkal való azonosítása esetében. Ezt a kísérletét példamutatónak tartjuk. Makkay János és jól körülhatárolható területeken játszódott le mindkét nagy fejlődés (tehát a neolithikus forradalom és a városi civilizáció létrejötte), akkor valószínű, hogy elsősorban a földrajzi, éghajlati, stb. tényezőkre kell gondolnunk. Azaz olyan eredendő adottságokra, amelyek e peremterületeken nem voltak, vagy más jellegűek voltak. E kötet célja éppen e kérdésnek a vizsgálata, az említett szempontból. Nagyon érdekes megállapítása, hogy az ókorban fejlett kultúrák (azaz olyanok, amelyek a városi életformáig elérkeztek) csak az eurázsiai hegylánctól délre jelentek meg. E sávon is azonban a kisebb-nagyobb alföldeken. Hazai kutatásunk 280