Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 6.-7. 1965-1966 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1966)

Közlemények – Mitteilungen - Sergő Erzsébet, B.: A Dunapentelén használt cserépedények. – Die Keramik von Pentele. VI–VII, 1965–66. p. 180–185. t. LVIII–LXIV.

közelben, a korsót a földre tették, és „az ember ráhajította a gúnyáját", hogy megőrizze a nap hevétől. Azért maradt az ilyen-fajta korsóban húsosén a víz, mert „izzadt" a korsó, a mázzal nem fedett pórusokon párolgott. Ugyanilyen célt szolgáltak a kanták is.

1 Aratáskor a mezőn is ettek. Ha uraságnál arattak, saját részükből a mezőn főzték nagy fazekakban számukra. Nagyméretű, 50—60 cm átmérőjű, u. n. aratótálakból ették a levest. (LXIV t. 1-4) Külön tányért akkor sem használtak, ha otthon mindenkinek volt sajátja. Közösen ettek, kanállal, nagy aratótálból. Ha sajátjukat aratták, vagy kisebb részaratásban dolgoztak, az asszonyok hazulról hoztak meleg ételt. Abronyicára kötött (vízhordórúdra) szíjj-kantárba tették az edényeiket, vagy vékába téve, fejülkön vitték. A levest szilkébe, szélkefazékba öntötték, amelyre rendszerint födőként kistányér került. Az sem volt baj, ha csorba volt a kistányér, így a kanalat is a szilkébe tehették. Sőt ki is csorbították a kanálnak a kistányért. De gyakran kis fedőket használtak (LXIII t.3). A nyár és különösen ősz a nagyobb tárolások ideje, amikor a végleges betakarítás, az ételfélék téli tartósítása történik. Cserépedényekből is több kellett ilyenkor. A lekvárfőző lábas is cserépből készült. Fazekakba tették el télire a lekvárokat, miután először a kemencében bőrösödésig hevítették, majd marhahólyaggal, később zsírpapírral lekötötték. Ekkor tették el ч savanyúságot is, kétfülű nagy fazekakban. (LXI t. 4) Szüretkor kint a szőlőben a levest, a pörköltet nagy tálból kínálták, külön tányérból evett mindenki. A szürethez, mustszűrő kellett, a szőlő és a bor kezeléséhez nagyobb tálak. Must és bor kínálásához az asztali borosikancsókat szedték elő. (LX t. 3—4) Téli munka a disznóölés volt. A sokféle, más és más feldolgozást kívánó húsok, ételfélék készítéséhez, sokféle, nagyméretű edényre volt szükség. A vér felfogásához, a különböző keverékek összeállításához, (hurkák, sajt stb.) nagy tálak. Az edényeket ilyenkor többször is megmosták egy külön nagy tálban. Gyakran cserépfedővel fedték a zsírsütő katlant is. A zsírsütőtálat, a „rájtedlit" is (LXII. t. 5.) ilyenkor használták. Ezen keresztül szűrték a zsírt a zsíros vindőbe. A „vindő" is gyakran cserépből készült. Kezelésére vigyázni kellett, ha nem volt elég tiszta, könnyen megavasodhatott benne a zsír. Az avas zsír szagát pedig a mázas vindőből nem tudták szagtalanra mosni, az edény használhatatlanná vált. (LXI t. 3) A legtöbb lakodalom télen zajlott le, novemberben, a farsangban. Külön főzőedénye a lakodalmas fazék volt. Ilyenkor a

z udvari nyílt tüzet használták akkor is, ha egyébként a házban zárt tűzhelyen főztek. Nagyobb lakodalmakon a levest mai napig is az udvaron katlanban főzik. Ilyenkor is sok tálra és tányérra volt szükség. A pitvart díszítő cserép- vagy porcelántányérokat leginkább a lakodalomkor vették le, hétköznapokon csak díszül szolgáltak. A lakodalmi kalácsokat, kuglófokat a kemencében sütötték a század elején is, cserép kuglóf sütőben (LXII t. 4), amely mint általában, belül sárga, kivül zöld mázas színezésű volt, A lakodalomban bőven jutott szerep a boroskanesónak is. Nem kis pálinkás butellából, hanem pohárból, borral kínál a „vőfény".

2 (LX t, 3-4) Farsangkor a kocsmáros is nagy boroskancsókban, ú. n. „plátos-kancsók''-Ъаю. kínálta vendégeit. Nagy korsóból könnyebben tudta a bort osztani. A legények kijártak a pincékbe is. Egyik-másik legény 1. MORVAY JUDIT: A Mezőkövesden használt cserépedények. N. É. 37 (19515) 31 skk. 2. Dunaújv. Múzeum adattárából: EA. 81., 101. elhívta cimboráit és együttesen fogyasztottak friss disznóságot, és ittak a gazda borából. Ilyenkor kis. kancsóból töltögettek a pohárba. (Ha haza vittek, facsutorába csurgatlak, a hévérből, abban vitték.) A téli pincézésnek különös válfaja volt az aszszonyok farsangi pinceszere. Farsangkeddjén, amikor a lányok bálba mentek, az asszonyok kimentek a pincékbe. Mint a legények, egyik vagy másik gazda pincéjében gyűltek össze. Ilyen alkalomkor mindaz szabad volt, amit évközben csak a férfiaknak engedett meg a falusi morál, etikett. Tarisznyából fogyasztották a hazait, bort ittak és különös, e célra készített hangszerükön, a „köcsögdudán" muzsikáltak hozzá. A köcsögduda rossz tejesköcsög, száját marhahólyaggal lekötötték, azt középen kilyukasztották és száraz nádszálat húztak belé. A hólyagot megnedvesítették, a nádszálat húzkodva „muzsikáltak". A hang inkább csak brummogó volt, de nem zavarta a felszabadultan szórakozó asszonyokat jókedvükben. A köcsögduda hangjai mellett, vidáman énekelve jöttek haza az öreghegyről, vagy ahol éppen a pincézést tartották. Ebben senki nem talált kivetnivalót. (LXIII t. 1). Képünkön bemutatott köcsögduda is pincézésben használt darab. 3. Az edények helye a házban Ű j edénye k. Mielőtt a faluban fazekas telepedett meg, gond volt az asszonyok számára, hogy a háztartás sokrétű, szerteágazó feladataira állandóan legyen készenlétben cserépedény. A vásáron vett, még nem használt edényeket ha lábas, tál, vindő volt, a legalkalmasabbnak látszott a padláson elhelyezni. Itt nem volt gyakori háborgatásnak, törésnek kitéve. Tányérokat gyakran olyankor is vettek, amikor nem volt rá szükség, nem baj, ha több van, elfér a pitvar falán. Ezek azonban legtöbbször megmaradtak ott, dísznek. Ha eltörött egy, újat vásároltak helyette, nem a falról vették le, ami egyszer odakerült. Köcsögöket, bögréket, szilkóket is a szükségesnél többet vásároltak. Nem a gondos előrelátás, hanem a szokás vitte rá az asszonyokat: ha kedves bögrét, köcsögöt láttak a fazekasnál, nem akarták otthagyni. A bögrék ha szépek voltak, a sublót tetejére kerültek, ha kevésbé mutatósak, a konyhába a tányérosra, vagy az almáriumba. Ez utóbbi helyre került a még nem használt tejesköcsög, szilke is. Ezeket hátrább tették, hogy útiban ne legyen, mikor az asszony mindennapi használatos edényekért nyúl. Lábast, kisebb fazekat csak akkor vettek, ha kellett, Ezt megmosták, és máris a „fazekasra", „fazekaspadra" tették. Ez a hosszú, faragott deszka kötötte össze fölül a pitvar ívét, itt volt a fazekak, kisebb lábasok helye. Innen a neve is. Csirkeitatót, cserepet, más kisebb tárgyat olyankor vettek, amikor rövidesen sor került használatukra. Addig a kamra eldugott sarkában tartották. Nem volt annyira értékes, használata sem kötötte a konyhához, így nem oda vitték, de azért vigyáztak, össze ne törjön. Használatban lévő edények. A századforduló jellegzetes szabadkéményes házában a pitvar almáriumában tartották a használatiban lévő tányérokat, kisebb tálakat, a kézi használatra szánt kisebb zsíro«vindőt. a kisebb-nagyobb bögréket, szilkéket. Az almárium fölső részén lévő, léces, keretes részét tányérosnak hívják. Itt tartották a tányérokat, de a bögrék egy részét is. Az ajtó másik ol181