Gärtner Petra (szerk.): Szent István király bazilikájának utóélete. A Középkori Romkert 1938-tól napjainkig - Szent István Király Múzeum közleményei. B. sorozat 56. (Székesfehérvár, 2016)
Biczó Piroska: A Romkert arculatváltozásai
megakadályozni azt nem tudják. A kőrestaurátorterv ponyvából készült téli védőtetők felállítását is javasolta, ez néhány évig meg is történt, napjainkban azonban a takarás a kőanyag számára igen káros műanyag fóliával történik. A tető elbontása után a romterület meglehetősen elhanyagolt képet mutatott, a konzerválás csak a maradványok állapotán javított. A hajók közötti pillérsort jelölő betonlapok és tégla kiegészítéseik nagyrészt elpusztultak, a sírhelyeket jelölő, 1972-ben készült betonlapok árválkodtak csak a területen. (100. kép) 2006-ban a szabad ég alatti részekre - a déli hajóval bővült egykori Romkert területére - Szabó Zoltán helyreállítási tervet készített, amelynek célja a romterület ideiglenes rendezése, megjelenésének gondozottabbá tétele volt. A helyreállítás ebben az évben el is készült. Ma, az 1992-ben indult feltárásoknak köszönhetően, a templom teljes szélességében tárul a látogató elé, az 1938-as Romkert azonban végérvényesen eltűnt. Az újbóli füvesítés már nem vetődött fel, mert így legalább a gyakori locsolást, amely a falmaradványokat csapóesőszerűen érte, ki lehetett küszöbölni. A kertjelleg eltűnésén az sem segít, hogy az apszis és a késő gótikus szentély területén a füves felületek továbbra is megmaradtak. A 2006-os terv egyebekben, ideiglenes jellege miatt, az 1988-ban készült tervhez igazodott: az akkor készült értelmező kiegészítések egy részét építette újjá nemesebb anyagokból, de fokozott mértékben mozdult el (színessége révén vitatható módon) a didaktikus megjelenítés irányába. Az északi templomfal 1988-ban vörös téglából készített jelölése sárga és szürke téglából épült újjá: az alsó, szélesebb, sárga téglasor az alapfal vastagságára utal, míg fölötte a szürke téglasor a fal felmenő szakaszának vastagságára. A templombelsőben az épület szerkezeti rendszerét is érintő nagy átépítésekből csak a 12. századi pilléreket jelenítették meg, ezek sárga műkőből készültek. A templombelsőben ismertté vált kisépítészeti alkotások 1988-ban készült, jó állapotú, kő, műkő jelöléseit megtartották, ezek az ambo és a szentélyrekesztő tengelyében feltárt faltömb jelölései. A szentélyrekesztő nyomaiban is elpusztult északi felét szürke téglasor jelzi. A Szent István-sír kőlapját tartó falazat is szürke téglából épült újjá, a sírtól nyugatra azonban a tervvel ellentétben nem készült utalás a kultuszhely kiépítését jelentő, U-alakban megmaradt alapozásra. A terv a déli templomfal és a déli, négyszögletes melléktér jelölésével is számolt, a templomtól délre folyó régészeti feltárás miatt azonban ezek nem készültek el és az ásatás befejezése után sem került sor megépítésükre. Az így kialakult kép híven tükrözi a romterülettel kapcsolatos tanácstalanságot és az egykori épület maradványainak védelme, valamint az ezeket figyelembe nem vevő elképzelések között feszülő ellentétet. (102. kép) A 2006-os helyreállítás elkészülte után azonban a változtatás irányába tett lépések sikertelenek voltak. Sem Szabó Zoltán 2008-ban benyújtott terve, sem a 2009-ben lebonyolított tervpályázat nem vezetett megvalósítható tervekhez, konszenzus egyik tervvel kapcsolatban sem tudott kialakulni.28 Örömteljes események csak a romterülethez újonnan csatlakozott területeken történtek. A járdafödém alatt a templom délnyugati tornya és előtte a nyugati építmény területét tették látogathatóvá 2007-ben. (101. kép) Tervezője Szabó Zoltán volt. Didaktikus bemutatásra itt nem került sor, a maradványok konzerválva, talált állapotuknak megfelelően tekinthetők meg. A meglehetősen bonyolult építéstörténetet őrző, átépítésekről, középkori falbontásokról tanúskodó épületrész megértését feliratok és alaprajzok segítik. 2008-ban hasonló módon megkezdődött a templomtól délre eső terület, a prépostsági épületek templomhoz csatlakozó kerengőfolyosójának látogathatóvá tétele, ugyancsak Szabó Zoltán terve alapján. Anyagiak hiányában azonban e munka nem fejeződött be, csupán a romok konzerválását tudták elvégezni. A 2011. évi CXLIX. törvény hazánk nemzeti emlékhelyeinek sorába emelte a koronázótemplom maradványait „Székesfehérvár, Romkert” megnevezéssel.29 Ebből nyilvánvaló, a romkert fogalma és megnevezése háttérbe szorította a területén egykor emelkedő épületet, eltakarta jelentőségét. Ezért szükséges a nemzeti emlékhely olyan módon történő kialakítása, amely a középkori Magyar Királyság legjelentősebb épületét és ennek történetét viszi közel az odalátogatóhoz. Ez elsősorban egy múzeumban valósítható meg. A 20. század utolsó harmadának régészeti-művészettörténeti kutatásai során felhalmozódott ismeretek és kőfaragványok, nem beszélve az egyéb leletekről, már nem férnek el a kőtárban és a Romkert kerítésfalán. A Romkert 1938. évi megteremtésével az ország Szent István emléke előtt tisztelgett, ma már az egykori épület teljesebb bemutatására van szükség. A köztudatban a prépostság és temploma jelentőségét adó tényezők ritkán jelennek meg együtt. A Romkert a sírhelyek megjelenítésével akaratlanul is a templom királyi temetkezőhely voltát hangsúlyozta, a kőtárban elhelyezett faragványok talán valamit elárultak az átépítések révén egymást követő templomok
