Gärtner Petra (szerk.): Szent István király bazilikájának utóélete. A Középkori Romkert 1938-tól napjainkig - Szent István Király Múzeum közleményei. B. sorozat 56. (Székesfehérvár, 2016)
Rácz Piroska: Szent István király ereklyéi
A Lux-kőtárnak nevezett lapidáriumba, ahogyan ez Dercsényi könyvében is szerepel, több helyről érkeztek faragványok. A MOB nevében 1938 elején Gerevich azt írta a püspöknek, hogy „A kőemlékeknek művészettörténeti szempontból jelentősebb része a székesfehérvári püspökség tulajdonában van. A püspöki palotában és annak kertjében körülbelül 20 darab olyan faragott kő van, mely a románkori bazilika maradványa s melynek hiányát a bazilika kőmúzeuma megérezné Shvoy Lajos még a tavasz folyamán örökös letétként engedte át a szóban forgó töredékeket a létesítendő kőmúzeum számára. (65. kép) A MOB erre reagálva köszönte meg a segítséget, közölve egyben, hogy „az átirat értelmében megbízásomból Kiss Dezső mérnökünk az átveendő kőemlékek jegyzékét elkészítette, azt a püspöki irodának átadta. Míg a kövek átvételével Dr. Dercsényi Dezsőt bíztam meg, ki jelen iratommal együtt jelentkezik Nagyméltóságodnál, hogy a kőemlékek átvételét lebonyolítsa [...] ”16 Ez volt az a pillanat, amikor Gerevich legkedvesebb tanítványa, az 1936 óta már a MOB-nál dolgozó, fiatal Dercsényi a színre lépett Székesfehérváron. Az ásatáshoz valójában semmi köze nem volt, s mivel a precíz Kiss azt is pontosan vezette, a fontosabb személyek illetve szakemberek közül kik, mikor s hányszor tekintették meg a feltárásokat, legfeljebb csak feltételezhető, hogy 1936-ben elkísérte Gerevich Tibort, aki maga is csupán egyetlenegyszer járt a helyszínen. Egy rövidebb beszámolón túl erre utal további két, ugyanebben az évben megjelent cikke. Az egyik a honfoglalók palmetta stílusának a korai Árpád-kori művészetben való továbbéléséről szóló, klasszikus művészettörténeti írás, a másik inkább műemlékes jellegű és a kőemlékek védelméről íródott. Az elsőben is közöl egy fehérvári töredéket, a másodikban azonban már konkrétan a lapidáriumok kialakításának szükségességét elemzi, a végén megjegyezve, hogy Székesfehérváron már el is kezdték építeni a román kori és gótikus faragványok számára azt a kőtárat, ahol „méltó művészi keretben Szent István koporsója is elhelyezést fog nyerni”. Dercsényi jövendölése végül fényesen beigazolódott, mert az 1938-ban elkészült Szent István-mauzóleum és a hozzá csatlakozó, általa berendezett kőtár egyaránt a korszak magas színvonalú műemlékvédelmi, építészeti, művészeti és tudományos teljesítményének számított. A kutatót a téma akkoriban komolyan foglalkoztatta, hiszen a székesfehérvári kőfaragványokkal kapcsolatos eredményeit Gerevich Tibor születésnapi kötetében már 1942-ben publikálta, egy évvel később pedig, a bazilikáról szóló monográfiával párhuzamosan, megjelent egy másik, all. századi, királyi kőfaragóműhelyről szóló tanulmánya is.17 Nehéz pontosan rekonstruálni, hogy a fiatal művészettörténész milyen szempontok alapján, s hogyan válogatta ki a kőtárba, valamint a püspökség kertjét a Romkerttől elválasztó új téglakerítésre szánt, továbbá az ennek keleti végében megmaradt kőfal elé helyezett, összesen kb. 230 faragványt. A művészettörténet szakma által régóta hiányolt, ezeket a szempontokat és magukat az egyes köveket felsoroló jegyzék mindeddig sem a MOB mindenkori jogutódának számító műemlékes intézmény gyűjteményeiből, sem a székesfehérvári Szent István Király Múzeum adattárából, sem Dercsényi Dezső hagyatékából nem bukkant elő. A templom mindmáig legfontosabb, 1943-ben megjelent monográfiájának kőtári katalógusa nyomán azonban valószínűleg joggal következtethetünk arra, hogy egy ilyen lajstromnak mégis lennie kellett. Itt ugyanis — leltárszám megnevezéssel - több darabnál két, egymástól teljesen eltérő szám is olvasható. Összevetve ezeket a múzeum leltárkönyvével, kiderül, hogy minden esetben a második, zárójelbe tett szám jelenti a valódi múzeumi leltárszámot, amelyen hivatalosan ma is nyilvántartják. Ilyen természetesen még azokon a régebb óta ismert töredékeken sem volt, amelyek a püspökség lépcsőházában vagy hátsó kerítésébe falazva maradtak fenn. Ezért az új bemutatóhelyen kiállítandó faragványok rendezésekor feltétlenül szükség lehetett egy minden darabra érvényes nyilvántartási rendszerre. Gyanítjuk, hogy a bizonyára ebbe illeszkedő számokat a könyv nem véletlenül mondja szintén leltárszámnak, s teszi minden esetben a zárójeles „régi” múzeumi leltárszám elé. Egyértelműnek látszik ugyanis az a már 1937 elején megfogalmazott törekvés, hogy a Romkerthez tartozó, új kőtári gyűjteményt, amelyet kizárólag csak középkori töredékekből szándékoztak létrehozni, ettől kezdve függetlenítsék a múzeumi anyagtól. „Csak a kereszténykori töredékek kerülnének ide, míg a római kori kövek a székesfehérvári múzeum anyagát gyarapítanák.”1842
