Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

80 nyitottan nagy, a kastélyokhoz hasonlítva azonban kis alapterületű épületek a tulajdonos családjának, gyakorta egy-egy nagycsaládnak - egyenes és oldalági leszármazottaknak - voltak állandó lakhelyei. Az udvarházak a telkeken úgy helyezkedtek el, hogy az épületet körülvevő udvarhoz még egy vagy kettő, többnyire sövénykerítéssel lezárt gazdasági udvar, valamint veteményes- és gyümölcsöskert, virágoskert és gyakran méhes csatlakozott. A telkeket az utca frontjától általában kétrészes, kötött, fedeles kapu választotta el, amely azonos a ma székelykapunak nevezett kaputípussal. Ezeket többnyire dúsan faragott virágdíszítmények ékítik. Külön érdekessége a kúriáknak a virágoskert, amelynek virágai nemcsak dísznövények, hanem elsősorban fűszer- és gyógynövények voltak. Sok közülük a hajdani reneszánsz kertekből került ide, s nem egy növényben az úrihímzések ékítményeinek egyikét-másikát véljük felfedezni. Ezen udvarházaknak velejárója a tornác, az ambitus, ez a barokkos oromzatú, törpeoszlopos, mellvédes, árkádos, elöl, vagy oldalt lépcsős építmény, a lakóépület hosszanti oldalának többnyire középtáján, nyugati tájolással. Ezeket a tornácokat gyakran a pince fölé építették, esetenként egészen tágas, nyitott helyiségek, ahová ki lehetett, s némelyikre ma is ki lehet ülni. Mögötte a zárt lakótér húzódik meg. Az épületek teteje magas, úgynevezett, duplatető, sarkain sokszor gömbbel, csillaggal vagy kis zászlóval. A házak fala kőből rakott vagy boronából összerótt, gyakran nem különbözve a népi építési gyakorlattól. Tetőfedésre többnyire fazsindelyt használtak, de akadt nádfedésű épület is. A levéltári anyagban fellelhető leltárak, összeírások gazdag adatokat szolgáltatnak a 17-18. századi udvarház-építészetre, az udvarházak berendezésére, de egyúttal a népi építéstudomány színvonaláról is segítenek képet alkotni, hisz a mesterek többsége a falusi közösségekből került ki. Akkor, amikor ezeken az udvarházakon az európai nagy művészeti áramlatok stílusjegyei is megfigyelhetők - elsősorban a reneszánszé és a barokké - ugyanakkor a népi környezet hatása is elkülöníthető rajtuk -állapította meg B. Nagy Margit kolozsvári kutató. A kúriák alaprajza egy nagy négyzethez hasonlítható. E négyzeten belül alakították ki a lakótér több-kevesebb helyiségét. A legősibb típus mindössze két helyiségből álló, azonban ez a változat elvétve bukkan csak elő, mint például Bikfalván, ahol Kónya Ádám találta meg. Általában három osztatúak, azaz három helyiségesek, leggyakrabban azonban négy helyiségből állók, azaz négy osztatúak. Utóbbiak a legelterjedtebbek a területen. Mellettük az öt, sőt a hat helyiséges udvarházak is megtalálhatók. Ha alaprajzukat vizsgáljuk, a helyiségek számától függetlenül, elrendezésükben rendkívüli változatosságot figyelhetünk meg. Gyakori a tornácból nyíló legnagyobb helyiség, az ebédlő, a többi szoba ebből közelíthető meg, míg a konyha az épület oldalszárnyában kapott helyet. Ez az elrendezés látható a csernátoni Damokos-kúriában, amely ma még helytörténeti-néprajzi kiállításnak ad otthont. Ez a beosztás a leggyakoribb más kúriákban is, például Erdőfülén, Rétyen, Kézdiszentléleken, Sepsiszentkirályon, Zabolán. Előfordul olyan típus, amikor a csak elöl nyitott, kisebb szobának beillő tornác két oldaláról nyílik egy-egy helyiség, az összes többibe ezekből vezet csak átjárás. A kamra az esetek többségében a szobák között vagy a szobák mellett található, míg a konyha félreeső helyen. Előfordul, hogy a használatos konyha külön épületbe került, az udvar hátsó részére épített sütőház mellé vagy magába a sütőházba. Gyakori volt, hogy használat közben végeztek belső átalakítást az