Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

66 lévő csersav vegyi hatása alakítja át a nyersbőrt a rothadásnak és a nedvességnek ellenálló anyaggá, bőrré. A cserzett bőrt és a belőle varrt nyugati eredetű lábbelit, a sarut a vargák gyártották. A török időkben már a csizma lett a legdivatosabb lábbeli. A csizmadiák voltak az első bőriparosok, akik már nem foglalkoztak nyersbőrkikészítéssel, hanem csak a kész bőrnek lábbelivé való feldolgozásával. A csizmadia mesterség 17-19. századi fénykorában a tímárok megmaradtak a más bőriparosok, a csizmadia, szíjgyártó számára végzett bőrkikészítés, a vargák a bőrkikészítés, az ódivatú, szegényes lábbelik, a bocskor, saru varrása és a bőrfoltozás mellett. A székesfehérvári vargák 1701-ben I. Lipót császártól nyert céhszabályzata a tímár és varga mesterség feladatkörét így határozta meg: „... az Tímároknak Se legyen szabad bőröket Polgárnak bocskor számára ki metélni és árulni... hanem mind az Vargák maradgyanak megh az eő Mesterségekben, mind az Tímárok az mit tanultak, És az eő Mesterségének megh mutatására tartozzék az Magyar vagy Horváth Varga Remeket... egy bocskornak való Eökör bőrt, és egy Sarunak vagy Kapczáknak való borjúbőrt jól ki készíteni, és egy pár hosszú Szárú, hajtottorrú, Halásznak való Sarut Varrani." A bőriparosok sorában a 18. században a tobak mesterség tűnt fel. Tobaknak eredetileg a délszláv nemzetiségű szattyán- és kordovánkészítőket nevezték. Később a tobak elnevezést a nyersbőrkikészítő tímárokra is alkalmazták. A tímár és a tobak között azért egészen századunkig megmaradt a feldolgozott bőrök fajtája szerinti különbség. A tímár főként marha- és borjú-, esetleg lóbőr feldolgozásával foglalkozott. Ezt talpbőr, lószerszámbőr céljára készítette ki. Ugyanakkor a tobak birkabőrt, kecskebőrt készített ki bélés- és díszműáru bőrré. Utóbbi különböző színűre, feketére, vörösre, sárgára, szürkére festette is a bőrt. A székesfehérvári tímárok és tobakok céhszabályait 1695-ben hirdették ki a város belső tanácsában. Magyar nyelven vezették a társulat könyveit, 1694-ből való pecsétjük felirata is magyar nyelvű. A bőrgyártás virágzó iparága volt a városnak, amely Veszprémmel és Péccsel együtt a 18. században a Dunántúl legnagyobb bőripari központjává fejlődött. A céhtagok vagyonosak voltak, a városban azt tartották róluk, hogy „három tobak egy gróf. A 18. század végéig az iparosokból került ki a város tehetős polgársága. Belőlük tevődött össze jórészben a városi tanács. Schlosser Ádám tobakosmestert 1731-ben Székesfehérvár főbírájává választották. Rode András tír mármester még 1800-ban is a város első tisztviselője volt. 1781-ben 4 tímár és 23 tobak, 1785-ben 5 tímár és 38 tobakmester dolgozott Székesfehérváron. A varga céh artikulusait is 1695-ben hirdették ki a városi tanácsban. Külön céhük volt a magyar- és külön a német vargáknak. A német vargák már cipőt készítettek. Őket a 19. század elején a cipészek váltották fel a mesterségben. A18. század végi mesterösszeírások 33 magyar vargát és 18 német vargát tartanak számon a városban. A vargák éppen úgy, mint a tímárok és tobakok a nyugati külvárosban, Palotavárosban laktak. A mesterek cserzőanyagként a 19. század végéig növényi eredetű anyagokat, főként cserszömörcét használtak. A bőrcserzés növényi eredetű segédanyagait a múlt század végén váltották fel a vegyi anyagok. Ezek bevezetését Székesfehérváron már csak a két bőrgyár érte meg. A régi bőrfeldolgozó kisipar századunkra szinte teljesen átadta helyét a bőrgyáraknak. Az egykor híres palotavárosi tímárok, vargák és to-