Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

61 megjelent munkájában többek között a következőket is írja: „Erdélyben jelenleg 40 helyet ismernek, hol a kősó a föld felszínéhez közel van... 192 helyen sókutakat s 593 helyen sósforrásokat ismernek, eltekintve azon sókutaktól és sósforrásoktól, melyek a kiálló sótelepeket környezik, s melyekkel együtt a sósforrások összes száma legalább 800-ra rúg... A sókutakban tiszta sóvíz van, föléjük bezárható fa házikókat raktak, hogy megőrizhessék. A kormánynak elég baja van a sok sókút és sóhegy megőriztetésével... A sósforrások rendesen csoportosan találtatnak... A sósforrások használata házi czélokra az illető községeknek, melyek határába esnek, rendesen meg van engedve..." Az erdélyi Sajó folyó mentén megtelepült három falu: Sajószentandrás, Bethlenkeresztúr és Kenteiké határa szomszédos volt egymással. E határok találkozásánál, de még minden községnek a saját határában állott egymástól 30-40 m távolságra egy-egy sóskút. Az északra fekvő, középkori templomáról nevezetes Somkeréknek egyik, Rózsakertnek nevezett határrészében is volt egy sóskút. A kutak két erdősáv között meghúzódó patakvölgyben álltak. Tőlük mintegy 150 m-nyire rótták össze az állatokat kint legeltető pásztorok négy kicsi kalibáját. A kutak fölé a községek kútházat emeltek, amelyeket fenyőgerendából róttak össze, fazsindellyel fedve. A kútházakon ajtó is volt, amelyet fakulccsal gondosan bezártak. Az ajtón ezenkívül volt még egy fa tolózár is, amit ugyanaz a fakulcs zárt, mint az ajtót. Minden kúthoz tartozott egy 10 literes fa vödör, egy fa tölcsér, egy fa csupor és egy fa kampó, a vödör felhúzásához, leengedéséhez. A fa csupor hasonló volt az ivócsanakhoz. A víz általában magasan volt a kutakban, előfordult, hogy ki is öntött. A vödröt a kampó segítségével merítették a vízbe. Túlságosan mélyre nem kellett meríteni. A vödörrel felhúzott sós vizet a csuporral és a tölcsérrel töltötték a tároló edényekbe, amelyek különböző űrtartalmú hordók voltak. A hordókat tulajdonosaik a bethleni vagy a besztercei vásárokon szerezték be, de volt helybéli kádármester is, aki elkészítette: így például Sajószentandráson a két világháború között Mezei mester. De dolgozott egy kádár Somkeréken is. Egy családnak általában csak egy sósvizes hordója volt, ez hosszú ideig eltartott. Ezekben a falvakban üzletből nem vásároltak sót. A sószükségletet mindenki a kutakról szerezte be. Akinek sóra volt szüksége, szekerét sóvíz szállítására átalakítva, kiment a kutakhoz. Ilyenkor a szekér első tengelyére hosszanti irányban egy ládát szereltek fel, ebbe helyezve el a hordót. A szekérnek csak ezt az első tengelyét használták, a hátsó részét levették. Egy-két marhát fogtak be, a szarvukat, vagy a jármot fogva vezették az állatokat. Egy-két hordót vittek magukkal, amelyeket megtöltöttek sósvízzel. A hordóknak felül volt a töltő nyílása. Erre cserelapit (cserfalevél) tettek, hogy a portól óvják a sósvizet. A hordó alsó részén egy facsapon eresztették ki a vizet, mindig annyit amennyit el is használtak. A cserelapit mindig frissen vágták a helyszínen. A sósvizes hordót otthon a hideg, földes kamarában tartották. Fából készült állványra vagy ládára helyezték, rajta hagyva a cserelapit. Ha sóra volt szükség, csapoltak a hordóból. Minden ételt sós vízzel sóztak, ezzel tartósították a húsokat is, sőt, a zsíros kenyérre is ezt csepegtettek. Mivel erősebb, töményebb volt a kristályos sónál, kevesebb kellett belőle. Attól függően, hogy mekkora volt a család és mekkora a hordó, különböző ideig volt elegendő a sósvíz. Volt olyan, aki egy esztendőben csak kétszer ment a sóskutakhoz: tavasszal és ősszel. Akadt, aki hetente, más havonta, de olyan is volt, aki