Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

158 kell fő címet viseli. A 276 oldal terjedelmű visszaemlékezésből 200 oldal a Széken töltött gyermekéveket jeleníti meg. A család életét, a családtagok alakját, jellemét, a szomszédokat, a gyermekközösségeket, a szegények és gazdák alakját úgy, ahogy a gyermek látta, ahogy az ő szemével bepillantani enged életükbe. Kocsis Rózsi önmagán keresztül a széki szegény gyermekek életét és gyermekségét is megmutatja, jellemzi, mozgóképet alkotva arról a sajátos, különleges világról, amely a széki gyermekvilág, ahol a táncnak az életben betöltött fontossága, a tánc és zene életelemként való megjelenése, már egészen korán megmutatkozott. Érezhetővé válik a szorongás és öröm, amely a gyermekleánykát átjárta, amikor az aprók táncán először vitte táncba egy legényke. Ez a boldogság, kíváncsisággal vegyes félelem még akkor is benne bujkált, amikor először ment a nagyok táncába. Ezután már úgy érezte, - és ez nem pillanatnyi érzelem - hogy nem tudna lemondani ezekről a táncokról. Minden másról igen, de a tánc már az életévé vált. Bár a többnyire rövid címekkel ellátott alfejezetek a gyermekélet és egyben a közösség életének is más-más területét elevenítik meg, azonban ennek ellenére sem mozaikokra hulló az emlékezés, hanem egymásba kapcsolódó, a gyermekek világáról teljes képet adó, a munkás, küzdelemmel teljes napokat és az ünnepek csodálatos hangulatát visszaadó egész. Ahol ugyan áldás és érték a gyermek, de a szegény mégis örvend a csecsemő halálán, mert legalább „szép angyal válik belőle". Hetvenhat oldal terjedelmű a cselédélettel foglalkozó könyvrész. Az elemiben kiváló tanuló, rendkívül érzékeny lelkű leánykának, a kicsi Rózsinak, akinek tanítója jobb jövőt szánt, mégis cselédnek kellett alig 10 esztendősen elmennie, hogy legyen „gúnyára valója", hogy ne a levetett rongyokat kelljen számára köntösnek átszabni. Nehezen telő, keserű évek voltak a kolozsvári szolgálás esztendei. Örömet csak a vasárnap délutáni Széchenyi téri órák jelentettek, ahol a szolgáló széki lányok és legények kimenőidejüket töltötték. Ahol a „fehér inges" falu ifjúságának színe-virága találkozott. Egymásba font karral sétáló kislányok, táncoló nagyok és hol egymásért epedő, hol haragvó, féltő és féltett szeretősök. A fehér-fekete-piros villanása az egész tér, amint Kányádi Sándor versében megfogalmazta. Itt, a szolgálás éveiben ismerkedett meg a szerző az igazi bánattal, a szívszorító keserűséggel, a megaláztatással és a szerelem gyönyörűségével. Kocsis Rózsi visszaemlékezése nemcsak önéletírás, hanem egy közösség gyermekvilágának krónikája és a magyar néprajz élő, eleven forrása. LACKÓVITS EMŐKE