Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)
144 „IME AZ ÉN NÉPEM..." - NÉPRAJZI FOTÓKIÁLLÍTÁS VESZPRÉMBEN Századunkban Európa-szerte általános jelenség, hogy a hagyományos, paraszti kultúra elemei eltűnnek vagy átalakulnak a gazdasági-társadalmi fejlődés, a technikai civilizáció egységesítő hatása következtében. Az átalakulás felgyorsulásával párhuzamosan egyre több módszerrel, eszközzel, mind több szempontból közeledünk ehhez a letűnőben lévő világhoz. A magyar népköltészet értékeit felismerő 19. századi gyűjtők - főként irodalmárok, költők - még csak a népdalok, balladák szövegeinek lejegyzését, tanulmányozását tartották fontosnak. Ezt a munkát a századfordulón Vikár Béla, Bartók Béla és Kodály Zoltán fejlesztette tovább. Ők már a dallamokra is felfigyeltek, ezért munkájukba - a világon elsőként - bevonták koruk friss technikai vívmányát, a fonográfot. A fonográffal párhuzamosan a 19. század második felében elterjedő fényképezést is az eltűnő életforma rögzítésének szolgálatába állították. Székelyföld nagy kutatójától, Orbán Balázstól ebből az időből maradtak ránk üvegnegatívok, amelyeket gyűjtőútjain készített a terület néprajzi jellegzetességeiről. 1913-ban a székesfehérvári múzeumból indult el egy ismeretlen fotográfus, hogy a híres csákvári fazekasok munkáját örökítse ránk üvegnegatívokon. A legújabb kor technikai eszközei közül a fényképezőgép mellé az 1930-as években - ugyancsak hazánkban a világon elsőként - a filmfelvevő is odakerült, hogy először népi táncainkat, majd az átalakuló népélet egyre több területét az aratástól a betlehemes játékokig filmen is megörökíthessék. Már a mai néprajzkutató generáció kezén jelent meg fontos segédeszközként a népzenét, a népdalt, népmesét mindennél pontosabban rögzítő magnetofon. Nem kell részletezni, hogy gyűjtéseink, a néprajztudomány hitelesebbé tétele szempontjából milyen eredményeket hoztak az utóbbi évtizedekben ezek az eszközök. A tudományos jelentőség mellett a népi kultúra terjesztése, fiatalokkal való megismertetése szempontjából is nagy jelentőségük van. A magnetofonszalagra rögzített folklóralkotásokból néprajzi-, népzenei hanglemezeket készítenek; a néprajzi ismeretterjesztés számára néprajzi filmeket gyártanak; az eltűnő paraszti világot megörökítő, színvonalas fényképfelvételekből néprajzi fotókiállításokat rendeznek, fotóalbumokat, néprajzi képeskönyveket adnak ki országszerte. Mindezek, a hagyományos múzeumi néprajzi kiállítások, kiadványok mellett, a népi kultúra értékeinek megismertetését célzó munkánkhoz komoly segítséget nyújtanak. Ezt a hagyományrögzítő és továbbadó munkát országos színvonalon végzik évtizedek óta a veszprémi Bakonyi Múzeum munkatársai. E munka egyik eredménye ez a kiállítás is, amelyen a múzeum korábbi és mai néprajzkutatóinak: Nagy Lászlónak, Herkely Károlynak, Vajkai Aurélnak néprajzi felvételeiből láthatunk több mint 120 képet. A régi üvegnegatívokon, filmeken megőrzött felvételeket Róka Lajos, a Bakonyi Múzeum fotósa nagyította, ó készített reprodukciókat azokról a fényképekről is, amelyeket az utóbbi évtizedben Lackovits Emőke gyűjtött Veszprém megye falvaiban. Róka Lajos néhány figyelemre méltó saját felvételével is szerepel a kiállításon. Az itt bemutatott fényképek zömét Vajkai Aurél készítette. Vajkai Aurél néprajzkutató 1949-1965 között dolgozott a Bakonyi Múzeumban. Nevét a népi gyógyászatról, a népi táplálkozásról, a népi építészetről írt klasszikus tanulmányai mellett elsősorban a Bakonyról, a Balatonmellékről és Szentgálról megjelent néprajzi monográfiái tették ismertté. Pályája során a 83 éves Vajkai Aurél több mint ezer cikket, tanulmányt, könyvet írt. Egyik legnagyobb néprajzi fotósunk: a Felvidéken, Erdélyben és a Du-I
