Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

119 indulás előtti hetekben megtették a szükséges előkészületeket: megválasztották a zarándoklat elöljáróit, valamint elkészítették a csomagokat; az ünnepi ruhát és az egyheti élelmet. Az öregek még emlékeznek olyan búcsújáróra, aki kenyéren és vizén tette meg a Celldömölkre vezető több mint 100 km-es utat. A csomagok szállítása a bugywskocsik feladata volt, általában négy bugyroskocsi ment a zarándoklattal. A búcsús menet május 10-e körül mindig hétfői napon indult a felsővárosi Szent Sebestyén templom elől. A menet élén a két zászlóvezető haladt, akik jól ismerték a gyakran erdőkön át vezető utakat. Utánuk a két vezérzászlót vivő két legidősebb legény helyezkedett el, majd a többi legény, az idősebb férfiak, a lányok, végül az asszonyok csoportja következett. A menetet a bugyroskocsik zárták. A hosszú úton leggyakrabban mondott imádság a rózsafüzér volt. Mindenki rendelkezett búcsús imakönywel is, amely tartalmazta a reggeli ébredés utáni, a kegyhelyre való bevonuláskor, a kegyhelytől való elbúcsúzáskor mondott könyörgéseket. A zarándoklat megállt minden útszéli keresztnél, temetőnél, ahol a halottakért közösen imádkoztak. A falvakon áthaladó búcsúsok tiszteletére mindenütt harangoztak, a falu népe kalaplevétellel illetve keresztvetéssel köszöntötte a menetet. A zarándoklat pontos napirend szerint zajlott. Hajnali háromkor keltek, ötkor ettek egy keveset, ez volt a bagóírűstők. Nyolc órakor reggeli, majd ebéd délben, uzsonna és vacsora idejében tartottak pihenőt az evés miatt. Jövetben és hazafelé menetben is Szápáron illetve Nagygyimóton pajtákban töltötték az éjszakát. A szigorúan kötött napirend, a hosszú, megerőltető gyaloglás, a közös imák lélekben ráhangolták a búcsújárókat a kegyhelyen töltött ünnepre. Amikor a celldömölki kegytemplom tornyát meglátták, azon a helyen letérdeltek és megcsókolták a földet. A Celldömölk határában lévő keresztnél a haragosok a közösség előtt kezet nyújtottak egymásnak. A kegyhely határában mindenki megtisztogatta a ruháját, a lányok levették a kendőjüket és helyére virágkoszorút tettek a fejükre. A felsővárosiak bevonulása igen ünnepélyes, látványos volt: harangzúgás közben, énekszóval, ünneplő ruhában, a lányok kezükben gyertyával haladtak a templom felé. A templom bejáratánál térdre ereszkedtek és így térden csúszva kerülték meg az oltárt. Az egész fáradságos zarándoklat fénypontja a kegyhelyen eltöltött egy nap volt. Délelőtt tartották a fehérváriak miséjét, amelyen offertóriumot, gyertyás oltárkerülést végeztek. A nap további részében meglátogatták a kegyhely temetőjét, sor került keresztúti ájtatosságra, litániára, szentkép vagy más búcsúfia vásárlására. A lelki megtisztulás után a felsővárosiak elköszöntek a szent helytől és mindig az odafelé vezető útvonalat követve indultak hazafelé. A búcsúsok színes szalagokkal, árvalányhajjal díszített celtíbotot vittek a kezükben. A botokat többnyire Isztiméren vették az út szélén áruló gyerekektől. Az is gyakran előfordult, hogy a legények az erdőben vágtak egy-egy mogyorófabotot, aminek a héját lehúzva különféle mintákkal díszítették. A lányok kíváncsian várták, hogy melyik legénytől kapnak celli botot. Az otthon maradt családtagok felkészültek a búcsúsok fogadására, eléjük mentek friss meleg étellel és rezesbanda kíséretével. Az ilymódon többszörösére duzzadt tömeg bevonult a felsővárosi templomba. Felsővároson a következő vasárnap délelőtt tartották a búcsúsok miséjét, akik még napokon át így köszöntek: „Részed legyen a szent búcsújárásban!" VARRÓ ÁGNES i