Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

115 szertartásos énekei főként növényi jelképeket emlegetnek, melyek között a legjellegzetesebb a zöld ág motívum, amint például a palócföldi kiszehordást kísérő szövegből is előtűnik: Kicevice villő, gyüjjön rád a himlő behoztuk a zöld ágat, kivisszük a kicevicét. Úrnapján a körmenet útja mentén a házakat, kapukat zöld ágakkal díszítik. Zöld gallyakból, lombokból, virágokból készülnek a sátrak is, melyek előtt a körmenet résztvevői imádkoznak. E sátrak zöldjéből hazavittek egy-egy csomót, s az úrnapi fű felhasználása a már említett szentelt barkáéhoz hasonlóan igen széles körű: Móron például villámcsapás ellen vihar esetén a tűzbe dobták, Magyaralmáson a szemmel vert kisgyerek fürdető vízébe tették. Szent György napját, április 24-ét mint a tavaszkezdés, a természet újjáéledésének időpontját tartották számon. Általában ehhez a naphoz kapcsolódott az állatok első kihajtása, amikor zöld ággal megveregették a jószágot, hogy egészséges maradjon. Országszerte május elsejéhez fűződő legismertebb szokás a májfaállítás. A legények bandába verődve szerezték be a májusfának valót az erdőben, s éjjel titokban a kiszemelt lány kapujához állították. Vannak vidékeink, például a Somló környéke, Somogy megye, ahol a falvakban a közösségi májfaállítás volt szokásban. Egyetlen hatalmas májusfát díszítettek fel a kocsma vagy a templom előtt, amit aztán pünkösdkor táncos mulatság keretében a fiatalság ledöntött. A téli ünnepkör jeles napjain is igen gyakran találkozhatunk a zöld ág előfordulásával. Katalin, András, Borbála és Luca napjához azonos szokás fűződik: a lányok gyümölcsfa ágat vágtak, s a szobában vízbe tették. Ha az ág karácsonyra kihajtott, úgy vélték, hogy a következő évben már nem maradnak pártában. Napjaink karácsonyának gazdagon feldíszített fája a múlt század második felétől terjedt el Magyarországon. Előtte tüskés zöld ágakat, borókát, fagyöngyöt függesztettek a gerendára legtöbbször koronájánál fogva. A karácsonyi életfa, zöld ág, az évről évre megújuló élet jelképe, amely a keresztény hagyományban bibliai elemekkel is ötvöződött. Karácsonyhoz kapcsolódik a pásztorok vesszőhordása, akik egy-egy csomó fűzfagallyal felkeresték az állattartó gazdákat. A gazdasszony annyi szál vesszőt húzott ki a csomóból, ahány tehén volt a háznál, s megütögette vele a pásztorok lábát, akik nagyokat ugrottak és közben ezt mondták: „Ugrós legyen a kisbornyú!" Távozáskor ajándékot kaptak a háziaktól. Az egész magyar nyelvterületen ismert szokás volt az aprószentek napi vesszőzés. A következő évi egészség biztosítása érdekében vesszővel veregették meg a szülők a gyerekeket, a legények a lányokat, a Fejér megyei Sőréden például a következő szavak kíséretével: „Egészséges légy, keléses ne légy az új esztendőben!" VARRÓ ÁGNES ZÖLDÁGJÁRÁS A BALATON-FELVIDÉKEN A tavasz köszöntésére a Káli-medence legkisebb községében, a 136 fős Kékkúton a római katolikus lakosság húsvétkor, a tapolcai út mentén elterülő, 360 lakosú, ugyancsak római katolikus Vigántpetenden pedig pünkösdkor még ma is gyakorolják a ző/dág/árás szokását. Kékkúton ző/dágfáiás, zöldágazás, Vigántpetenden