Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

102 Székesfehérvár parasztsága az 1950-es évekig a városi kultúrház Szent István termében farsangi batyubálokat rendezett. A szegényebb alsó- és palotavárosiak (a lugócok és a zöldséghegyezők ) farsangvasárnap, a jómódú felsővárosiak (a nyolcasok vagy vonyogósok ) egy héttel korábban tartották batyubáljukat. Az előbbit farsangutójji-, az utóbbit gazdabálnak nevezték. A batyubálokat a két világháború közötti időszakban a gazdakör, a dalárda és a katolikus legényegylet rendezte. Fúvószenekar, 5-12 tagú rezesbanda muzsikájára polkát, lassú- és gyors csárdást, mazurkát, valcert táncoltak. A felsővárosiak batyubálján az 1930-as években Hofstätter István városgazda kezdte az első táncot a feleségével. A batyubálba a legények egyedül, a lányok a gajdimamával étkezlek. A terem közepén, a mapmszigetben álltak a legények, innen nézték ki maguknak azt a lányt, akivel táncolni akartak. Eközben a lányok a fal melletti székeken ülő gardimamák mellett álltak, és várták a legények felkérését. Arra a leányra, akit senki nem vitt a táncba azt mondták, hogy zöldséget, petrezselymetárul Másnap reggel már róla pletykáltak a gardimamák a piacon. Az hogy a batyubálon ki kivel táncol, nagyon fontos volt, mert a következő farsangban már lakodalom is lehetett a dologból. A táncba híváskor a legények ezért nem csak a lányok csinosságát nézték, hanem a hozományként örökségként remélhető búzaföldek számára is gondoltak. Éjfélkor lefújták a táncot, vacsoraszünetet tartottak. A leány meghívta asztalukhoz azt a legényt, akivel táncolt, és megkínálta a batyukban kaucsukkosarakban magukkal hozott vacsorával. Rántott húst, kenyeret, fánkot, süteményt ettek. A legény a magával hozott fonott korsobolbonal kínálta meg a leány családját. Az éjféli vacsora után egy órától reggel hatig ismét tánc következett. Távozáskor, ha a legény ezért külön fizetett, a muzsikások a terem ajtajáig kikísérték a bálozókat. Ilyenkor még az ajtó előtt, sőt a kultúrház kapujában is táncoltak egyetkettőt. A muzsikásokkal való kikísértetés elsősorban a lány iránti figyelmességnek számított. A farsangi bált, de magát a farsangot is bőgőtemetéssel fejezték be. A zenészek a farsangi bálon a nagybőgőt felravatalozták, tréfás gyászbeszéd után eltemették, mivel a nagyböjtben tilos volt muzsikálni, bált rendezni, lakodalmat tartani. LUKÁCS LÁSZLÓ SZŐLŐHEGYI MULATSÁGOK Dunántúlon a szőlőhegyi mulatozás sajátos alkalma, a pinceszer napjainkig élő szokás. A boraikra igen büszke szőlősgazdák a pincéjük felé járó ismerőseiket behívták borkóstolóra. Az így összejött emberek sorra járták egymás pincéit. A borkóstolás mindenütt megismétlődött. A gazda névnapján, a nagyobb egyházi ünnepeken, de leggyakrabban farsang idején tartottak pinceszert. A székesfehérvári Öreghegyen a pinceszeren gyakran kemencében sült libafertállyal és forgácsfánkkal vetették meg a bor ágyát. Komlóval kelesztett, két arasz magas házikenyér, és az utolsó zöldpaprikák kerültek a libahúshoz a férfiak bicskája alá. A pinceszerezésen a dunántúli falvakban általában csak a férfiak vettek részt. Pákozd, Dunapentele és Igar szőlőhegyeiről azonban ismerjük a nők pinceszerezését,