Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)
a legszebb szándék, csak szenvedésre, s borzalomra vezethet. A szabad gondolkozás és cselekvés feltételeinek, az autonómia egyéni és kollektív feltételeinek azonban nemcsak a megteremtése, de még világos megfogalmazása is hallatlanul nehéz föladat. Ám mégsem megkerülhető, mert semmibe vevése szükségképpen szörnyűségeket eredményez, legyen szó olyan kicsi közösségekről, mint egy család vagy olyan hatalmasról, mint egy birodalom. Ezt a hallatlanul nehéz föladatot vállalják a Káté kérdései, s hozzá csatlakozóan A magyar élet antinómiái; ezért kerül bennük első helyre a hárommillió nyomorgó paraszt ügye, az egyenlő gazdasági és művelődési esélyek kérdése, ezért kerül szembe Németh élesen a trianoni revizionizmus minden formájával, s tör lándzsát egymás kölcsönös megismerése és megbecsülése mellett. Ezért tűzi napirendre — a gazdasági és művelődési esélyekkel összefüggésben — a magyar zsidóság autonómiájának a kérdését; talán meggondolatlanul és mindenképpen nagyon alkalmatlan időpontban. De ez csak ma látszik ilyen jól, a zsidóság — helyesebben a zsidóként kiközösített embermilliók — ellen elkövetett iszonyú bűnök ismeretében. Németh mindenesetre soha nem kiközösíteni akart, hanem éppen ellenkezőleg, kollektív jogok garanciáit kereste. Ez a keresés tört hirtelen és lázasan felszínre a Kisebbségben zaklatott és gyakran csak odavetett mondataiban 1939-ben, amikor az Európára zúduló rettenet Némethben a magyarság addig soha nem látott mértékű jogfosztottságának a vízióját ébresztette. Másokat, még gondolkozó embereket is, az országgyarapítás bódulata ringatott el, ő pedig nemsokára arra figyelmezteti a kolozsváriakat, hogy ügyeljenek, mert könnyen egyik kisebbségből a másikba kerülhetnek, mégha szám szerint a többséghez tartoznak is; hiszen a kisebbség nem szám kérdése, hanem a jogfosztottság állapota. A Kisebbségben s a hozzá csatlakozó írások tehát nem kirekeszteni kívántak, hanem a kirekesztettekhez, illetve a kirekesztettséggel fenyegetettekhez szóltak; ténylegesen és potenciálisan jogfosztott millióknak kívántak élet-modellül szolgálni, afféle népi átélés-receptként nehéz esztendőkre. Ebből a sötét háttérből érthető Németh „belső- Pythiá”-jának megkönnyebbült hangja 1943 elején, amikor végre bizonyosnak látszott a német hadigépezet közeli összeroppanása: „Az erdő már nem olyan sötét... Átérzem fáin a fényt. Eddig: mintha jobban és jobban ránk szorulna ... Most kifelé megyünk. Az árnyék, a rengeteg szorongása, az velünk marad. De nem a szenvedés a legnagyobb rossz... Valamit, ami fontos volt, folytathatunk.” A Második Szárszói beszéd már a legrosszabbon túljutott — túljutni vélt — ember szava a folytatás érdekében a jövendőhöz; tanács az új életre készülőknek, de egyben afféle „Üdvözlet a győzőnek”, tudottan nem több eséllyel persze, mint a maga korában Adyé. Ezt a megkönnyebbült, ám a bizonytalan jövőre 61
