Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)

epika kizárólagos lehetőségeként, Tamási Áron költői prózája figyelmezteti. „A mese nem áll meg a jelenetekben, nem szélesedik megkomponált képekké, inkább lebegteti a jeleneteit” — fedezi fel benne az idő dimenzióját kibontó elbeszélésregény természetét. Fogyatékossága viszont Tamási módszerének, hogy mellőzi a regényírás „redukálhatatlan elemét”, a pszichológiát. „A regény közelebb áll a tanulmányhoz, mint a novellához. A regény az élet kritikája, s a kritikára támaszkodó életkoncepció. A regényt nem szabad elköltősíteni” — fejtegeti a Szüzmáriás királyfi ürügyén. Az igazi regény ugyanis görcsösen tapad a prózához. Tersánszky Margarétás dala a narráció rugalmasabb kezelésére példa; azaz az elbeszélés kétnyelvűségére; „Hol a történet közreadója szól, hol maga a hősnő, s a kétféle hanghordozást az író nagyszerűen kihasználja.” Ám hiba, hogy e regényírói pozícióban sok a spontaneitás, véletlenszerűség. Joyce TJlyssesében az írói alterego osztódásának a tudatosabb változatát tapasztalja, amit majd az Égető Eszterben maga is megvalósít: „Az Ulysses dedalusi mű, s nyitja maga Joyce, aki e regényben csakugyan a Stephen Dedalus néven szerepel. Nem ő a hős, de a hős ellenalakja; közvetetten, de belőle él.” (Hasonló kettőség van az Emberi színjátékban is, ahol Horváth Laci figurája az igazán önéletrajzi érdekű, s Boda Zoltán alakja — vágyképként? — külső modell után keletkezik.) A másik tilalomfa, amit ki kell kerülnie, Szabó Dezső eposzregénye. Szuggesztív eszméi okán veszedelmes kísértő: prózája gazdag és tagolt társadalmi panoráma, a szerves életábrázolás és a morális mintakeresés igénye, a nyelvi megformálás utánozhatatlan eredetisége. De egyéniségellenes író, akinél az ember csupán kortendenciák függvénye, hőse úgy viselkedik, mint „a világ egy szívdobbanása, imára kulcsolt keze vagy fölemelt ujja”. Bonyolult személyiségképlet nélkül pedig nincs modern epika. „A történelem sivárságában az egyéniség az egyetlen fölemelő... Az egyén azonban kiszámíthatatlan, Isten kegyelméből való szabad és organikus. Az irodalommal azért foglalkozom, mert itt az élet ellen lázadó, a józan ész Euklidész-geometriájából kiszakadt Bolyaiak és Gaussok közt vagyok... Áldott, aki kibetegedhetik a Nagy Jánosok életéből” — hangzik Németh vallomása. A regény nem az örök banalitások műfaja, hanem a kivételes emberek sorsképe. Az eposzregény életlírája helyett a Kosztolányi-féle lélektani kompozíció vagy a Kassák-típusú szociográfiai metszet volna az igazi megoldás? Az előbbiben „a probléma elszigetelése” a zavaró mozzanat, a perspektíva beszűkítése; a regény „egyetlen tétel szívós elkészítése és érzékeltetése.” (Ezért méltatja Németh a maga törekvéseinek párhuzamaiként Pap Károly Mikháeljét, amely az alakrajzban a pszichológiai elemzést krisztiánus mitológiává tágítja, a regényszemléletben a történelmi konkrétságot a vallásos gondolkodás metafiziká-22