Lencsés Ferenc: Martonvásár története – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 26. (Székesfehérvár, 1964)
Késői kapitalizmus kora
1938 szeptemberében a község keleti szélétől a tárnoki határig a balatoni rnűút és a vasútvonal által határolt részt az Országos Földhitelintézetnek adta át parcellázásra, amelyet azután kát. holdamként 970 pengő egységáron adtaik el. A vételár felét 1939 január 1-ig, a fennmaradt részt 1939. október 1-től tíz évi részletben kellett fizetni.2“ 1939-ben jelent meg Scherer Péter Pál „Nagybirtok” című munkája, amelyben igyekezett bebizonyítani, hogy mennyire hasznos és fenntartandó a többezer holdas nagybirtokok rendszere. Tíz „jólmenő” nagybirtokkal, így többek között Dreher Jenő Fejér megyei uradalmaival is foglalkozott. Ebben a fejezetben is egyoldalúan a nagybirtokosok szemszögéiből tájékoztatta az olvasót, s a magam részéről a „Kelet Népé”-ben igyekeztem az igazságot felfedni: „A tökéletes munka” többek között foglalkozik Dreher Jenő megyei uradalmaival is. A kérdéskomplexum hatalmas kiterjedése vizsgálódásainkat csak egy községre, Martonvásárra az uradalom gócpontjára korlátozza. (Az 1935. évi mezőgazdasági összeírás alapján a község területének és tiszta kataszteri jövedelmének 70 százaléka esik e nagybirtokra.) A szerző az uradalom alkalmazottainak családi állapotáról készített statisztikával kísérli megcáfolni azt az állítást, hogy a nagybirtok halálgyűrűje az egyke, előidézőije. Ezekkel az adatokkal csak a sivár jelent tudta megfogni, míg a múlt és a jövő vizsgálata észrevétlenül kicsúszott keze közül. Általában a nagybirtok gyilkos fojtogatása eleinte a körülölelt faluban s legvégül a pusztákon érezteti hatását. Az 1930. évi népszámlálás adatai még mindig a község növekvő népességéről tanúskodnak, de mindez nem a nagybirtoknak, hanem a főváros közelségének köszönhető. Amíg „Budapest vonzása” hatni fog, addig a népfelesleg elhelyezése nem fog komoly gondot okozni. Ha a főváros bármikor is bezárná kapuit a vidékről beözönlők előtt, akkor az egyke végtelen pusztítása következnék. Az uradalmi cselédség gyermekhalandóság tekintetében a múlthoz viszonyítva lényeges változáson megy keresztül. Mint mondják, ma már „óvatosak” és „vigyáznak”. Tisztán látják, hogy minden gyerek egyre több gondot és álmatlan éjszakát hoz a házhoz. Az évi konvenció ma csak 2—3 gyerek számára is szűkösen elegendő. Az uradalom bárom 14 évem aluli gyerek után évenként 1 q rozsot, ha négy van, még egy mázsa búzát is ad. Ennek ellenére is inkább lemondanak minderről, de nem kell annyi sáipadtarcú gyerek. A nagymérvű születéscsölkfcenés leginkább az aratómunkásoknál fog érezhetőivé válni, akik a mindennapi kenyérért elkeseredett harcot vívnak. Ez az osztály a mezőgazdasági munkáskérdés megoldatlanságára egykével fog válaszolni, ami az „uraknak” s ezen keresztül az egész nemzetnek szól. Az uradalmi „kamatmentes kölcsön” olyan ritka, mint a fehér holló. Hisz gyakran még egyszerű fekete koporsó adását is megtagadják, 80
