Pesti János: Pintér Károly életútja – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 24. (Székesfehérvár, 1963)

A pesti szónokok, a mozgalom kipróbált harcosai — a volt fegyvertársak — a római hősökhöz, Hunyadi Jánoshoz, Dugovits Tituszhoz, Zrínyi Miklóshoz hasonlították, és kijelentették:

„Ha történelmet fognak írni, ott Pintér mint hős, mint a történelem bátor katonája fog szerepelni.”31 A jóslat, ime, valóravált.

Pintér élete és példája — amely nem elszigetelt, nem öncélú és nem mellékes csatározás volt, hanem az országos szélességben folyó politikai harc szerves és elidegeníthetetlen része — bekerült népünk történelmébe. Életútjára visszatekintve megállapíthatjuk, hogy a századforduló körül — a székesfehérvári és Fejér megyei Szociáldemokrata Párt létrehozásával — helyi vonatkozásban is sikerült megvalósítani a korábbi évtizedek munkásmozgalmának nemzetközi és hazai viszonylatban egyaránt legalapvetőbb követelményét, a szocialista tömegpártot, amely a továbbfejlődésnek, a munkásosztály győzelmének egyik döntő feltétele volt. Nem rajta múlott, hogy ez a tömegpárt mind hazai, mind nemzetközi szempontból alkalmatlannak bizonyult — sok szempontból már Pintér életében — hivatása betöltésére.

Pintér legfőbb érdeme, hogy ebben a harcban — amely formáját tekintve általában napi érdekek és célok biztosításának követelését jelentette — példát mutató becsülettel és tántoríthatatlan, szilárd meggyőződéssel vett részt. Tehetségének, elszántságának, hivatásórzetének következménye, hogy a harc feltárt frontszakaszán — meglepően fiatal kora ellenére — vezető szerephez jutott. Harcostársai elismerték és követték, ellenfelei pedig kénytelenek voltak tudomásul venni. Jelentős eredménynek számít, hogy a város, a megye munkásmozgalmát ki tudta vezetni az ösztönösség és öncélúság zsákutcájából, s programot tűzött zászlajára. Objektíve a nemzetközileg is fejletlen viszonyok, szubjektíve — az ebből eredő — magas színvonalú elméleti felkészültség hiánya magyarázza, hogy ez a program nem mindig volt kielégítő. Pintér — a korviszonyok ismeretében elmondhatjuk: érthető módon — maximális eredményként azt várja, hogy a munkásosztály is bekerüljön az alkotmány sáncai közé. Legélesebb fegyverét, a bérsztrájkot még nem volt képes következetesen és mindig tudatosan az osztályharc fegyvereként forgatni. Ezt kell megállapítanunk annak ellenére, hogy pl. a küzdelmének csúcsát jelentő 1904. esztendőben határozottan kimondta:

„...A rendszert össze kell zúzni... Ha kell, lesz egyszer véres május elseje... Mi a rendszer eltörlésére fokozott küzdelmet, forradalmat akarunk.”

Mindez azonban — programjában, elméleti célkitűzéseiben — nem a

38