Gärtner Petra (szerk.): Csók István (1865 - 1961) festészete - Szent István Király Múzeum közleményei. A. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2013)
Pályakép - Molnár Eszter Edina: Csók István retrospektív alkotói imászépítése. Önéletírás az útkeresés éveiről
44 PÁLYAKÉP / III. CSÓK ISTVÁN VISSZAEMLÉKEZÉSE DIÁKÉVEIRE III.7. ne láttam volna! Egyszerre minden jó szándékom füstbe ment. Feledve a kudarc, mely az Ország Világban ért, sőt, a mi szomorúbb, édesapámnak tett Ígéreteim szintén. A Maelstrom borzalma erejével kapott el a vágy, festő lenni minden áron, ha kell minden poklokon keresztül is. Megadtam magam sorsomnak, végzetem kijelölte az utat, melyen haladnom kell - festő lettem. Évek múlva, mikor már mint »arrivé« Párisban éltem dolgaim pár hétre Budapestre szólítottak. Mielőtt vissza utaztam volna, ellenállhatatlan vágy a várba unszolt. Podgyászomat már feladtam, igyhát könnyű szívvel lépegethettem az Ilona lépcsőn fölfelé. A reáliskola vasrácsa mellett szinte hallani véltem hazafi Verái Jánost, a mint egy piczuláért méri megrovási kalandjait. AToldy Ferenc utcából utánam nézett a ház, melyben Bartusék laktak. Vájjon jár e onnan most is a reálba egy olyan magamforma ébrenálmodó? Eltelve fantasztikus, elérhetlen vágyakkal. Hiú gőggel és sejtelmes adottságokkal. A várban első utam az Országház utcába vitt. A pékbolt nyitva, még mindig a régi helyén. Ugyan megvan e még s milyen lehet most a szép Fornarina? Benyitottam. - Kérek egy sósperecet - mondok. Förtelmes vén banya szolgált ki. Ne ijedjenek meg kérem, nem -Ő- volt. Az üzlet már régen más kézbe került. A bástyán háromemeletes, rideg bérpalota fogadott KuhnToncsiék bájos otthona helyén. Itt adtam én éjjeli zenét akkor... akkor. A bástya tövén sem Lovászyék laktak már. Elköltöztek, a jó ég tudja hová. És a térzene, Fraulein Peschke, Zierer Árpád, Kreutz Jóska, régi jó cimborák hol vagytok? Szétszórt bennünket az élet viharja. Ni, itt a várszínház. Ez sem a régi már. Még a karzaton is számozottak a helyek. A hogy az Ellipszen lefelé vitt utam, egy mellékösvényen magányosan sétáló öreg urat pillantottam meg. Nagyon ismerősnek látszott.Talán Ő? Nem, mégsem. Nagyon is fáradt, rezignált ahhoz, hogy az a sudár, csupa energia ember lehessen. Tétován felém nézett, mintha emlékeiben kutatott volna ő is. Aztán, hogy lassú lépteit a bokrok eltakarták, dobbant rá szívem, mégis Ő volt. Tiber volt. Páris pompázó napsugár özönnel fogadott. A világváros sose ragyogott szebben. Az Invalides aranykupolája, mint az indiai tündérmesék incarnatiója tekintett le rám. A Notre Dame, a Szajna, a Luxembourgkert, átitatva Páris életerejének ritmusával - oly munkakedvet ébresztett bennem, mint talán még sohasem azelőtt. Műtermemben, szemben a »Nirvána« nagy vásznával úgy éreztem - egy két ecsetvonás még és uj szenzációval lepem - nem: meghódítom a világot! Ez időben Zola piktorregénye, a l'Oeuvre, állandóan kezemügyében volt. Klaudiuszt, a regény hősét ugyanazok a vágyak lelkesítették, a mik engem, és sok más ifjú titánt. Nagy képe előtt ő is Páris meghóditásáról álmodott, akárcsak én. Letettem palettámat s találomra lapozgatni kezdtem a könyvben. Mi ez? Csak nem a sors ujjmutatása? Azokra a sorokra meredt tekintetem, hol Zola mesteri tollal érzékelteti Klaudiusz tragédiáját. Gyászos memento. A mire még eddig sohasem gondoltam, most borzadva jutott eszembe, hátha világsiker helyett Klaudiusz végzete vár reám? Fia Rodin ekkor lát, rólam mintázza a »Penseurt.« Flirtelen vad örömmel kaptam fel megint félretolt palettámat. Az a féktelen-dac, mely a kis diáknál annyi bajnak, osztálykönyvbe való beírásnak volt okozója - elementáris erővel lángolt fel bennem újra. És aztán - hát aztán? Mit bánom én! Bukjam el - jól van. Nevessenek ki - rendben van. Jövőre majd csinálok jobbat. Tizet. Százat ha kell. De meghódolsz Páris! Allons. Travaillons." A szöveget lejegyezte: Ladányi Beáta 111.7. Csók a sáregresi rokonok között, 1935 111.8. A szemközti oldalon: A bohém művész, 1900 (SZIKM)
