Gärtner Petra (szerk.): Csók István (1865 - 1961) festészete - Szent István Király Múzeum közleményei. A. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2013)
Égi és földi szerelem - Király Erzsébet: Pogányság és Megváltás. Még egyszer Csók István nagybányai korszakáról
152 ÉGI ÉS FÖLDI SZERELEM / VI. KIRÁLY ERZSÉBET: POGÁNYSÁG ÉS MEGVÁLTÁS VI.13. VI.13. Reviczky Gyula Zsenikultusz Reviczky Gyula számottevő értekező prózát is hátrahagyott. Tárgyunk jobb megértése céljából érdemes ezt közelebbről szemügyre vennünk, mert szerzője szinte szócsöve a századvég új alapvetésű művész-öntudatának.48 Az életrajzi-vallomásos ember középponti élménnyé tett magányérzete a nem verbális művészetek művelői számára is példaértékű lehetett; rokonítva egymással a keresőket, a sehová nem tartozókat, illetve a korukkal szembehelyezkedőket. Annál inkább, minthogy a magyar költő képes volt hazai földön szerzett, saját eszmejavait európai horizontú műveltségébe,„egy történelmi pillanatra dominánssá lett"szellemiséget a magyar valóságba sűríteni.49 Bölcselkedése a művészetvallás, a zseniesztétika, a világfájdalom vagy világbánat, a szenvedéskultusz és a természetmisztika szövevényes fogalomkörében mozog - akárcsak ihletője, Schopenhauer. Állításaival egyszersmind magához Csókhoz is közelebb jutunk. Reviczky is él a nagy vallások esszészintű összevetésének lehetőségével. Az emberiség hitrendszereit úgy tekinti, mint művészi formába öntött, morális tanításokat, isteneiket pedig mint az emberiség prófétáit, a mindenkori tömeg fölé emelkedő zseniket. „Mióta Jób kínos vonaglások közt az Istennel vetekedett, mióta Salamon király a hiúságok hiúságáról elmélkedett, mióta ismerjük Sophokles megható kesergését, hogy legjobb nem születni és mióta a monda ókori hajósai hallották ama kétségbeesett siránkozást, hogy »meghalt a nagy Pán!«, mióta Jézus és Szákjamúni az ember gyöngeségét és a világi örömek hiábavalóságát hirdették: le egészen napjainkig, Schopenhauer buddaisztikus etikájáig, Byron erkölcsi csömöréig, Musset halhatatlan »Solitude«-)é'\g, Turgenyev fatalizmusáig, mindenha voltak lelkek, akik a világot számonkérték szenvedéseikért [...]"- szól a Századunk pesszimizmusa című késői tanulmány bevezetője.50 A nagy próféták, mert a legtisztábban látják a világ „mindig így volt és mindig így lesz" reménytelenségét, hajlamosak Reviczky szerint leginkább a világfájdalomra. Ők azonban nemcsak látnak - véli -, hanem belátnak is; tudásuk bölcs felülemelkedés, amit költőnk a szó esztétikai értelmében humornak is nevez. Az akaratnak engedelmeskedő szenvedélyeink - úgymond - fájdalmat és búbánatot okoznak, de a keserűséget e belátás elveszi, s egyszersmind türelemre tanít. Az akarat és a szemlélet eme szétszakítottságának eredményeként áll elő a melankólia, az író átültetésében a „búsvidámság". Reviczky sem egységes elméleti rendszert, sem következetes gondolkodási módszert nem követ, metaforáit így - a századvég bölcseleti toposzainak ismeretében - csak körüljárni tudjuk. A melankóliát nevezi„balzsamnak"is, illetve a betegségből való„lábbadásnak'',sőt„igazságtevő bírónak".51 Együttes előfordulásuk megfelel annak a homályos képzetnek, amelyben a kortárs művésztársadalom köznyelve a szenvedést a tudással összekötötte. Szenvedés és tudás a költő, azaz a zseni terhe és előjoga, ahogyan azt már a német filozófus hirdette. Költő pedig minden belátó bölcs, aki önalkotta világban él, és akiben a fantázia teremtő ereje lakozik.„Most is vannak próféták, csak nevök változott meg idővel s ha majd sok ezer év múlva új bibliája lesz utódainknak, a nagy költők lesznek eme biblia prófétái. Mindezeket azért mondom el neked, hogy ismerd el, miszerint az emberi lélek Homér és Jób óta nem változott s a nagy szellemek mind egy családból születtek."52 A nagy szellemek jellemzője Reviczky szerint az ambíció, illetve az„a türelmes, vértanúi erőslelkűség", amellyel ők a lemondást gyakorolják.„Az ambíció felfogja a szellem becsét egész valódiságában s megszenteli a lelket, mint egy isteni kinyilatkoztatás. Ez az a szentlélek, mely a szellem apostolai közé leszáll s oly nyelvre tanítja meg őket, mely ugyan előbb is élt lelkűkben, de öntudatlanul. - A régiek vateseknek, prófétáknak nevezték költőiket" - állítja egy másik tanulmányában.53 Az ambíciót ugyanakkor Reviczky nem tekinti egyszerű dicsvágynak, mert annak kívül kell lennie az akaraton: az ambíció mintegy öntudatlan szellemi működésként, inspirációként lép fel.54 Csakis nagy szellemek sajátja lehet, s az alkotás-teremtés kiváltságához kötődhet. „Jézus, Michel Angelo, Shakespeare, Beethoven, Schoppenhauer [sic!] körülbelül a genie valamennyi kasztját képviselik. Az ambíció azonban mindig egy és ugyanaz: az önbizalom emelkedett hangulata, az én megismert nagyságának őrületes ihletése [...]"55
