Lukács László: Az 1848-as móri csata emlékei - Szent István Király Múzeum közleményei. A. sorozat 41. (Székesfehérvár, 2008)
Mihálka Endre honvéd altiszt naplója a móri csatáról
29 meghaladó s többnyire mind vasasokból álló császári lovassággal, de a túlnyomó erő elnyomá őket mint az áradat, s a kiket az ellen le nem vagdalt, nagy veszteséggel hátrálni kellett. A császárhuszárok itt nem feleltek meg őseik szokása szerint kötelességöknek, mert a mint össze csaptak és sokaknak közölök elestét látva, néhány bátrabbat kivéve közölök, megfutottak, vissza végig a városon, oda hagyva a harcztért, a közölök ott maradt bátrabbak csatlakozva a Sándor, Miklós és Koburghuszárokhoz, egy kevéssé visszanyomták a vasasnémeteket; de hasztalan, a túlnyomó erő vissza nyomta őket, be a városba. A Zrínyi és Hunyady zászlóaljakból csak igen kevés menekülhetett meg, elfogva vagy levagdalva a harczmezőn maradtak. Ekkor vezényelt bennünket Patay őrnagy arczban fel a hegyre melyen előbb az ágyuk voltak felállítva, de mely jóval előbb a jobb szárnyra húzódott, s ott egy dombról tüzelt keresztben az ellenségre, balszámyon levő ágyuk közöl többet elfoglalt az ellenség, s egypár a gyors megrohanás következtében, fel nem mozdonyozhatván, tüzérjeink csak az elejével szaladhattak el, a Beregi századot a vasasok megrohanták, de ezek tömeget alakítván, sűrű tüzeléssel vissza nyomták őket. Ekkor a mi zászlóaljunkat rohanták meg több oldalról, erősen tüzeltünk, sok elhullott közülök, de hasztalan, a túlnyomó erő a jobbszámyunkat keresztül törte, körölünk már nem volt sem gyalog, sem huszár, elmenekült ki merre tudott, a város utczáin a huszárok és vasasok közt folyt az utczaharcz, a harczmezőn csak itt ott lehetett még egy huszárt vagy gyalogot látni hátrálva küzdeni, 3-4 vasasnémet ellen egy maga, míg halálos vágást kapva el nem bukott. Főtisztjeink már egy sem volt helyt, magunkra maradván, lődözve vissza, mi is a városba húzódtunk; a harcztér telt volt szétmarczangolt huszárok, honvédek és vasasok hulláival, kik közöl bár mi vesztettünk, még is többen maradtak halva és sebesülve a harczmezőn, az elesett lovak és emberek, jóbarát s ellenség, keresztül kasul egymáson hevertek, féligei tiporva a száraz homokban (mert a ki emlékezik rá, tudhatja, hogy az 1848/9-diki tél igen kemény, hideg s éppen ekkor nagyon száraz volt). A mint vissza felé tüzeltem, hátrálva, egyszerre keresztül estem egy homokban félig eltemetve, sebesült s vonagló lovon, mellette egy fekete nagyszakállú, erőteljes, fiatal egyén, barna gubában, fekve, hátát a lónyergének vetve, mely fél oldalt feküdt, fejeteteje karddal borzasztóan be volt vágva, s az egész haja vérben volt keverve, arcza s ruhája hasonlókép, a mint a fent említett hanyattbukás rajtam megtörtént: „Barátim mentsetek meg, az Istenért nehagyjatok itt szétgázoltatni, vigyetek magatokkal!” a mint rátekinték azonnal felismertem, tüzérhadnagy volt. Ez csak néhány pillanat műve volt, míg ez történt, mellettem egy fiatal legénynek kiáltám: fogjuk meg hamar Vadótz! (mert ez volt neve a legénynek) s én egyik vállát, az pedig a másikat, megragadva felkaptuk, hogy elvigyük magunkkal és megmencsük, de nem vihettük messze, mert az ellenség kívülről és a város felől támadt felénk, s így a legközelebbi házba, (a mint Kisbérre megy ki az út balkézfelől) vittük s künn a tomáczon sopánkodó német paraszt gazdára bíztam, utasítva hogy vigye szobájába, vetkőztesse le, mossa meg és testvérileg bánjon vele,
