Lukács László: Az 1848-as móri csata emlékei - Szent István Király Múzeum közleményei. A. sorozat 41. (Székesfehérvár, 2008)

A móri csata emléke a néphagyományban

15

Jellasics két dandára a móri ütközetben 1848 december 30-án megveri Perczel Mór hadtestét

(Hermann 2001, 190)

Zwei von Jellasics Brigade in der Moorer Schlacht. Am 30.

Dezember 1848 schlägt er das Korps von Mór Perczel

hangon kiáltotta, hogy fussunk hirtelen végig az udvarán fel a szőllőhegynek, és ónét az erdőbe Csákvár felé menekülhetünk. Tanácsát elfogadtuk, s azon úton szerencsésen meg is menekedtünk.” (Lukács 1987, 37-38.) Tehát voltak a móriak között 1848-ban a honvédek menekülését segítő, a sebesült honvédeket ápoló emberek is.

Ezt erősíti meg dr. Freiszmuth Jánosné ny. tanítónő levele, amellyel az Élet és Tudomány 1984. évi 11. számában megjelent, A móri csata emléke a néphagyományban című cikkemhez szólt hozzá: „Anyai nagyanyám a móri csata idején 5 és fél éves volt. Még idős korában is sokszor mesélte nekünk, hogy édesapjával a mai Bajcsi Zs. utcában állott házuk kiskapujában állt a csatavesztés napján. Figyelték az előttük Csókakő és Csákberény irányába lóháton száguldó, többnyire véres, sebesült huszárokat. Tulajdonképpen ebből gyanították a csata szomorú kimenetelét. Dédapám hamarosan hozott a házból egy üveg törkölypál inkát, a hóna alatt egy nagy, kerek kenyeret. Odaintette a fáradt, szomorú, elcsigázott lovasokat. Nem szálltak le lovukról, mert nagyon siettek. De a fütykösből egymásután jókat húztak, a kenyérből csak hamar szeltek egy-egy darabot, aztán ismét repültek, menekültek tovább. Nem csapatban, hanem elszórva bukkantak elő. Az utoljára odaérkezők voltak a