Lukács László: 1948–49 jeles napjai a néphagyományban. – Szent István Király Múzeum közleményei: A. sorozat 35. (1998)

30 mezőföldi pusztákon keresztül nyugat felé menekült. így ért el a Sió balpartján fekvő Tóti-pusztára, amely a túlparti Ozorával szemben fekszik. Ez az ozorai diadal színhelye. Feltűnő, hogy a mezőszentgyörgyi nemzetőrök és a kálozi emberek hőstette is szerepel Eötvös Károly A nagy év című könyvében (1905, 16-103). A helyi hagyományt ez esetben valószínűleg a mezőszentgyörgyi származású Eötvös leírása is erősítette. Eötvös Károly a mezőszentgyörgyi nemzetőrök és a kálozi emberek hőstettéről, Carolus álnéven, már 1870-ben cikket jelentetett meg a Vasárnapi Újságban (Carolus 1870, 122-123). Bartos István (szül. 1898), akinek nagybátyja is részt vett az eseményekben, 80 éves korában így beszélt a káloziak hőstettéről: "Nem reguláris, hanem összeterelt horvát bandát vezettek erre. A község lakossága nem volt népes, így aztán nem is állt ellent számottevő módon. Egy említésre méltó epizód történt csak. A jegyző, valami Izsányi, összeszedett néhány vállalkozó szellemű fiatalembert, a bátrabbakat természetesen. Köztük volt az én Olajos Szép nagybácsim is. Később aztán hatalmas, szálfatermetű ember lett. Szóval kimentek a határba, a cukorgyártól folyó patak hídjához. Keskeny fahíd volt, amit aztán fel is bontottak. Az a rész ingoványos volt. A horvátok este értek ide. A Pécsöli kisbíró verte a dobot, az Izsányi meg elöltöltős puskával lődözött. A legények különféle eszközökkel zörögtek. Nem is mert senki a patakon átjönni. Másnap aztán bevonultak a faluba, két óra szabad rablást kaptak. A fiatal lányok, asszonyok a szőlőhegyi árokba rejtőztek, a férfiak is igyekeztek eltűnni. Otthon csak az öregek maradtak." (Csákvári 1978, 4.) Ozorán száztíz évvel az események után Kránitz Balázs a Ráckut helynév kapcsán így mesélte el az ozorai diadalt: "A Ráckut és a Ráckuti dűlőrész neve abból az időből származik, amikor 1848-ban a rácok betörtek hazánkba. Itt jöttek be Ozorára, azonban itt nagy akadály állt előttük, mert Ozora és környékének felbőszült népe kaszákkal, kapákkal és kiegyenesített villákkal eddig jött eléjük, és itt nekik rontott. Őseink halált-megvető hősiességgel harcoltak a túlerővel szemben. A rácok legnagyobb része itt pusztult, csak nagyon kevés tudott közülük elmenekülni. Az itt maradt sebesülteket és halottakat egy kútba dobálták, azóta nevezik ezt a helyet Ráckutnak." (Nagy Janka Teodóra 1998, 90.) Az ozorai diadallal kapcsolatban Igaron és Mezőkomáromban is őrzött meg adatokat a néphagyomány. A következő történetekben az ellenség megtévesztésének igen szép mondabeli motívumát találjuk: "Negyvennyolcban mentek el innen Igarról is Ozora felé, oda a tóti erdőbe. Hallottam a régi öregektől, hogy hét huszár hogyan kerülgette a hegyet, elöl lassan masíroztak, hátul meg, hol nem látta őket az. ellenség, szaladtak. Volt köztük egy fehér lovas is. Addig jártak így körbe, míg nem jöttek a felmentő seregek, és letetették a horvátokkal a fegyvert." (Nagy 1947a, 2.) Mezőkomáromban 1978-ban Megyeri János mondta el a családi hagyományban megőrzött történetet: "Az ozorai győzelemben, ahol fegyverletételre kényszerítette a maroknyi magyar sereg a Roth generális seregét, részt vett dédnagyapám, Megyeri Jarnos is. Nem honvéd volt, hanem nemzetőr. Fegyvere, egy hosszú nyelű lándzsa egészen a második világháborúig megvolt a szőlőben levő