Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Üzemek a Palotavárosban
1944 augusztusától a Tobak utcai üzemet a Dermata Bőr- és Cipőgyárnak adták bérbe. Eredeti tulajdonosai koncentrációs táborban haltak meg. Ali. világháború után már 1945 áprilisától újra termelt a gyár, az államosítástól (1948) Székesfehérvári Bőrgyár néven. A bőrgyárnak ekkor két üzemrésze volt, a két telephelynek megfelelően: a talp- és keménybórgyártó üzem és a felsóbórgyár. A munkáslétszám jelentősen emelkedett: 1949-re az üzem elérte a 163 fős létszámot. A Keményárugyárat 1952-ben kísérleti üzemmé fejlesztették: itt próbálták ki nagyüzemi körülmények között az összes hazai szintetikus cserzőanyagot, s a próba eredményeképpen döntöttek azok felhasználásáról, ennek alapján dolgozták ki alkalmazásuk technológiáját. A műanyagok térhódítása miatt 1956-ban ezt az üzemet felszámolták, gépeinek jelentős részét a debreceni bőrgyárba vitték, megmaradt részlege pedig a Simontornyai Bőrgyár kötelékébe került. A talpüzem épületét napjainkban nyersbőrraktárrá alakították át, az egykori Kovács-bőrgyár épületében 1981-ben nyílt meg a Diszkont raktáráruház. Kékfestőgyárak Palotavárosban állott Székesfehérvár első, igazán gyárnak nevezhető üzeme, a Felmayer család kékfestő és kartonnyomó gyára. A kékfestés a kelmefestő mesterség egyik ága, speciális technikája. A mesterség különválásának alapja az Indiából a XVI. század második felében már nagy tömegben, gyarmatáruként behozott indigó használata volt. Az indigó felhasználása előtt a festőcsüllenget termesztették a kelmefestés alapanyagául. A legnagyobb csüllengtermesztésre berendezkedett birtokok Szászországban ésThüringiában voltak, s ezek a XVII. században súlyos válságba kerültek a jobb minőségű, szebb, jól mosható és tartós kék színt adó indigó térhódítása miatt. Érthető módon tiltakoztak tehát az indigó behozatala és versenye miatt a csüllengtermelők, és az ezzel a technológiával dolgozó kelmefestők Nyugat-Európa szerte. Az indigóval festett kelmék és az új formakincs divatja ellen azonban hiába tiltakoztak a csődbe jutott versenytársak és az indigóimportot tiltó államok törvényei. Az indigó győzött. Magyarországra a mesterség Nyugat-Európából idevándorolt mesterekkel került a XVIIXVIII. században. Kezdetben a protestánsüldözések miatt vándoroltak ide, hiszen a Magyar Királyságban az 1608. évi 1. törvénycikk szabad vallásgyakorlatot biztosított a protestánsok számára. Később, - főként a XVIII. században idemenekülteket - elsősorban a gyárak nyomasztó konkurenciája űzte el őket lakóhelyükről. A kékfestő - Blaufärber - kifejezés csak a XVIII. században jelent meg nálunk. Addig a „tinctor” „Färber”, „Drucker” és más kifejezések még nem csupán a kékfestőket, hanem általában a textilfestőket jelölték. A kékfestő mesterség terjedésére jellemző, hogy már 1765-ben alakult Pozsonyban kékfestő főcéh, amelynek szinte országos hatóköre volt: Kőszeg, Pápa, Győr, Székesfehérvár, Tata és még sok más település mesterei is idetartoztak. 1828-ban Pesten, 1835-ben pedig Budán alakult újabb főcéh (Domokos 1961, 200-236; 1964, 121-154; 1981). A mesterek legsűrűbben a nemzetiségi vidékeken telepedtek meg, ugyanis ekkor még elsősorban a német származású telepesek igényeinek kielégítésére termeltek. A német nyelvterületről ideérkezett polgárosultabb lakosság hozta magával, lakáskultúrájával, viseletének darabjaival ezt az ízlést. A kékfestő anyagok később nemcsak a német ajkú lakosság körében terjedtek el, hanem általában a parasztság körében lettek népszerűek. A XVIII. század óta Székesfehérvár életében is jelentős szerepet játszott a kékfestő mesterség. Az 1773-as összeírásban egy mester és egy legény szerepelt „tinctores” elnevezéssel. 1784-ben három „föstő” mester dolgozott a városban (Varga 1968, 265). 1834-ben került a székesfehérvári polgárok sorába a veszprémi születésű Sáfrán József kékfestő. Sáfrán özvegyét, Mutz Juliannát vette feleségül a szegedi származású Felmayer István. Akis kékfestőműhely a mostani Pamuttextil Művek kapujával szemben állt. Felmayer 200 tallérnyi költséggel megnagyobbította a régi műhelyt, de az első évtizedekben még gépek nélkül, kézi erővel, 10-15 munkással, termelt (Szabó 1938, 369). 102
