Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Régi palotavárosi kocsmák és vendéglők
A gazdasági, társadalmi körülmények változása jelentős átalakító hatást gyakorolt a szitás mesterségre. A bemutatott mesterek mindenekelőtt nem szitakötők voltak, nem maguk szőtték a fenéknek a szövetet, hanem készen vették. A másik fontos alapanyag, a kéreg is bizonyos mértékű feldolgozást, kerekítést, méretet kapott, mielőtt a fehérvári műhelyekbe került. Tehát félkész termékeket hoztak, és ezek léptek be a további munkafolyamatokba. A másik figyelmet érdemlő körülmény az, hogy a századunk elején a szita- rostakészítés önmagában elég nehezen, a második világháború után pedig egyáltalán nem biztosította a megélhetést. Míg Erdélyben az 1970-es évek elején is lehetett találni kizárólag szitákkal foglalkozó mestereket, addig Balázsik Antalnál, illetve munkaadóinál már az 1920-as években megfigyelhető, hogy foglalkoztak sodronnyal, lakatosmunkával, ágybetéttel is. Maga Balázsik Antal is szitás és sodronykészítő szakmára jogosító mestervizsgát tett. Sőt, nem csak ezt a két tevékenységet párosította, hanem kereskedésbe is kezdett, akár idősebb és ifjabb Szentes János. A viszonyok újabb változását jelezte, hogy a termelőszövetkezetek létrehozását követően a szitakészítés másodlagossá vált, s napjainkra szinte teljesen elhalt a drótkerítés készítés mellett. Balázsik Antal fiai bár szitássegédi jogosítvánnyal rendelkeznek, mégis inkább a drótkészítést, annak munkamenetét ismerik. Régi palotavárosi kocsmák és vendéglők „Fehérvárt szeretem. Otthonosan érzem magamat benne, akár a házikabátomban.Tetszik a belváros kanyargó, szalagvékony utcáinak régi barokk képe, a külső részek falusias, parasztos hangulata, tocsogó, sáros-bokros környéke, a kakasugrás szélességű folyócska, mely az iskolakert mellett ballag, a széles rétek vizét gyűjti össze, a távolban kékló Vértes hosszú háta.” A sokak érzelmét tükröző sorokat Kodolányi János írta Süllyedő világ című önéletrajzi munkájában, emlékezve az I. világháború végére, a forradalmak korára. Ilyennek látta a várost, benne a Gaja környékét, a Palotavárost, mely arculatát nem egy tekintetben a legutóbbi időkig megőrizte. A városrész lakói, a vásárra, a piacra érkező, a hosszabb-rövidebb ideig itt tartózkodók igényeinek kielégítésére kocsmák, vendéglők nyíltak. A vendéglős ipar folytatását nálunk legelőször az Osztrák-Magyar Monarchia jogalkotása az 1884. évi Ipartörvény kötötte szakképzettségi feltételhez. Ekkortól indult meg általános formában a vendéglátóipari szakképzés (inas, segéd, mester). A kereskedelem miniszterének 1923-as rendelete értelmében kocsmának az olyan iparüzletet kellett tekinteni, melyben az italokon kívül csak hideg ételeket lehetett kiszolgálni. A vendéglők viszont hideg és meleg ételeket a kocsmák üzletkörét meghaladó keretekben szolgálhattak. Folyamatosan általában nem főztek, hiszen nem éttermek voltak. A fogadók a szükséges és egyéb berendezéssel ellátott szobáikban szállást is biztosítottak. A palotavárosi kocsmák, vendéglők, fogadók jórészt a múlt század végén vagy a századfordulón jöttek létre. Az 1950-ben bekövetkezett államosításig egyik-másik bezárt, a tulajdonos vagy bérlő családok válthatták egymást, de a jellege nem változott. Általában látogatott helyek, jövedelmező üzletek voltak. A múlt század végén a Hal piacon már működött az Arany Ponty. „Másodrangú szálloda” volt, akár a Simor utcában (Piac tér) a Korona, aVörösmarty téren a Kálozdi fogadó, a Palotai úton az Aranyperec. A Palotai úti Kostyelik vendéglőn kívül a városrész több (pl. Sütő utcai Lédner) borkiméréséről tesznek említést. A század elején, 1910-ben már csaknem húsz borkimérés, vendéglő, kocsma bonyolította le a forgalmat. Debreceni József vendéglős a Palotai u. 68., Kiss György özvegye a Palotai u. 67. sz. alatt működött. Ugyan-84
