Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Kézművesipar a Palotavárosban
alakot, formát. A mester a tűzhelynél felmelegített sajkát fogóval vitte a présgéphez, a fejpréshez. A sajka hőfokáról megnyálazott ujjának hozzáérintésével vagy arcának közel tartásával győződött meg. A túl forró sajkát hűlni hagyta, nehogy elégesse a kalapot. Szükség esetén a mester a rajta levő kötény aljával ki is törölte az eszközt, nehogy a benne lévő szennyeződés ráégjen a kalapra. A sajkába helyezett kalapot - miután a prés alá tolta, s a benne lévő gumira egy darab fát tett - a gép karjának elmozdításával nyomás alá helyezte, a gumi minden irányba terjedni akarván, a sajka falához szorította a tompot, így az még inkább felvette a kellő alakot. A nyomás a formázáson túl tömörítetté az anyagot. Mindezeket segítette elő a sajka hőmérséklete. A néhány másodperces nyomást a mester a gép karjának felemelésével pár pillanatra megszüntette, majd azonnal megismételte. Azután kivette a kalapot a sajkából, eltávolította a gumit, s a levegőben néhányszor meglóbálva hűtötte a fejfedőt. A hőmérséklet jelentős csökkenése után megismételte a műveletet, még egyszer préselt, hogy az eredmény biztosabb legyen. A préselés folyamata a gyári termelésből került a kisipari tevékenység körébe. Számos vidéken ezt a mozzanatot a kalaposmesterek nem hajtották végre, hanem a visulást náluk rögvest a szélmegmunkálás követte. Afehérvári mesterek úgy emlegették, „a régi időkben csak vasalás volt, préselés nem.” A préselést megelőzően kivett forma - más tájegységek gyakorlatával ellentétben - többé már nem került vissza a kalapba. A gumi eltávolítása után a felmelegedett anyagba egy, a fejbőséghez állítható, karikába hajló rézlemezt helyeztek úgy, hogy az feszüljön, s ezáltal a kalapnak éles hantja legyen. Amint a gyapjú megcikkadt, kiemelték a rezet. A fehérvári műhelyekben a préselés után még egyszer sor kerülhetett a gőzölésre. E célra a tűzhelyen álló kb. másfél liter vizet magában foglaló, horganyzott, doboz alakú lemezedényt használták. A belőle kiálló tölcsérszerű részen távozott a gőz. A kalapnak a préselés utáni nem kívánatos fényét a gőz fölé tartással vette el a mester. Másrészt belülről is átgőzölhette a kalapot, mely ily módon könnyebben betűrhető lett. Az utóbbi okból esetleg még a staférozást követően is gőzöltek. A préselés befejeztével a munka ismételt visulással, majd raszlizással folytatódott. Amíg a fej megmunkálásának nélkülözhetetlen eszköze a forma, addig a karimáé a raszli vagy karimafa volt. Meghatározta, hogy miképp álljon a kalap széle, ezért karimaprésnek is nevezték. A raszlik fejbőség, karimaszélesség és ívelés szerint különböztek egymástól. Minden formához tartozott egy, ugyancsak hársfából, gyárilag előállított tömör ovális karika, azaz raszli. Ezt nem közvetlenül az asztalra állították, hanem egy négyszögletű farámát, a sámlit tették alá. (Jellegzetes sámliméret: 30 cm hosszú, 22 cm széles, 15 cm magas.) A sámlira tett raszliba a mester a fejével lefelé helyezte be a gondosan lekefélt kalapot. Azután nedves ruhán keresztül, meleg vassal megraszlizta a fejfedőt, pontosabban a kalap szélét rávasalta, rányomta a raszlira. A karima ily módon nyerte el a megfelelő ívelést. A fejrevalók széle természetesen fazononként eltérő módon ívelt, ráadásul egy adott kalapnál elöl és hátul mindig másként alakult az ív, mint oldalt. Egyes fazonoknál nem raszlit, hanem ramfli zsinórt alkalmaztak. Ilyenkor a kalapot a raszlizással ellentétes módon, fejével fölfelé helyezték a szatlira. A mintegy 50 cm hosszúságú zsinórt a kalap külső széléhez fektették, úgy vasalták rá körös-körül a szélt. így állt elő rámflis kalap. A régebbi, raszlizott kalapokon a karima ívelten, a fejjel szinte párhuzamosan állt. A rámflis kalapok karimája viszont már közel sem volt ennyire pörge. Az utóbbi évtizedek fejfedőinek széle pedig csaknem vízszintes.Tehát a múltból napjaink felé haladva a kalapszél merészen felkunkorodóból mind laposabb lett. Araszlizás után a kalapot állni hagyták, amíg megszáradt. Korábban a kiszáradás végett homokzsák alá tették (Varga 1956,15). A tompból történő kialakítás, megmunkálás nyomán a kalap karimája mindig szélesebb maradt a szükségesnél. A felesleges rész eltávolítását, az egyenetlenségek megszüntetését szolgálta a körülvágás. A mester először a szatlin álló steklire egy kb. 3 cm átmérőjű, két lyukkal ellátott ovális alakú fára húzta rá a kalapot. Ászéi körülvágásánál ugyanis belülről ez adott kellő támasztékot a hozzányomott vágóeszköznek. Agyári eredetű réz körülvá-70
