Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Kézművesipar a Palotavárosban
kát. Mindezt a fentebb említett mesterek nevén kívül a XVIII. század végi összeírások bizonyítják. A Palotaváros és Budai külváros (ma Felsóváros) mestereiről készült 1784-es jegyzék név szerint ugyanazt a három kalaposmestert jelöli meg, mint a székesfehérvári mesterek teljes listáját tartalmazó XVIII. század végi (évszámmal nem jelölt) felsorolás. Franz Bunsil, Simon Veber és Stephan Kurz kalapkészítők valószínűleg a Palotavárosban laktak. Velük szemben az összeírások két magyar söveges nevét (Joseph Radler és Andreas Zedoch) tartalmazzák (Varga 1968, 265). Eszerint a karimás kalap mellett - de annál nyilván kisebb számban - a városban még tovább készítették a magas süvegeket. A mesterség elnevezése elé került jelző egyértelműen elárulja, hogy milyen nemzetiségűek részére. Az külön érdekesség, hogy a süveggyártók - nevük alapján - éppúgy németek lehettek, mint a kalaposok. A XVIII. század végéről van némi adatunk a kalapok fazonjára vonatkozóan is. 1799-ben, a jozefinista „elnyomatás” és intézkedések alól felszabadulva, a nagy hazafias lelkesedés éveiben a hatóságok azt is meghagyták a céhnek, hogy magyar formájú kalapot készítsen (Szabó 1938,74). Ez a rendelkezés egyben bizonyíték arra, hogy a kalap immáron a magyarság körében is népszerűvé vált. Az 1828-as összeírás szerint Palotavárosban egy kalaposmester dolgozott segédjével. A múlt század közepén az egész városban hat mester, ugyanennyi segéd és öt tanonc tevékenykedett. A kiegyezés idején számuk tovább nőtt: 9 mester, 12 segéd, 9 inas (Drucker 1868, 20). Ebből a korból több kalapost név szerint ismerünk: Haber Hugó (Búzapiac 23.), Hoffman A. (Fazekas tér), Reizinger Lajos (Palotai kapu 200.), Schneider István (Bástya u. 98.). Rajtuk kívül egy kalaptár kereskedés működött a városban (Németh 1865, 120-130). A gazdasági fejlődés idővel a szigorú céhes kereteket egyre inkább feszítette, így 1872- ben sor került a céhrendszer megszüntetésére. Egyes régi, céhes hagyományok azonban a kalaposok körében az ipartársulatok, illetve ipartestületek keretein belül is - főleg az I. világháborúig, de némely tekintetben az 1930-as évekig - fennmaradtak. Ezek közül egynéhánynak a továbbéléséről szólunk. A céhes világban a felszabadított inasok, azaz a legények számára különböző szabályzatok írták elő, hogy a mesterség alaposabb megismerése, elsajátítása, látókörük bővítése érdekében mennyi ideig, mi módon kötelesek vándorolni. így az 1813. évi királyi rendelkezés kimondta: „Minden Mesterlegény, akár Mesterember fia legyen, akár idegen, hogy a mesterségre jussa légyen, és hogy mesterségére nézve magának hasznos esmereteket szerezhessen, tartozik tanulóhelyén kívül vándorolni, és ott legalább három esztendőkig, sőtt ha Mestersége kíványa továbbá is magát gyakorolni” (Kassics 1835, 103). A vándorlás révén a legények valóban szélesebb körű szakmai ismeretek és fogások birtokába jutottak, emelve azáltal a kézműipar színvonalát, valamint a külföldi vándorutak által biztosították a mesterség felzárkózását a nyugat-európai nívóhoz. A céhszabályzatokban a fentiek mellett jelentős helyet kaptak a legényavatási eljárások és az érkező vándorlegényhez intézett szertartásos kérdés-feleletek leírásai. Az egykori hagyományok - részben szimbolikus - továbbéléséről a XX. század első felének egyik legismertebb fehérvári kalaposmestere, Smohay Ferenc (1897-1979) számolt be 1956-ban: „Ha egy városban kalaposinas szabadult, annak nem volt elég megállni a helyét az ipartestület (t.i. a vizsgáztatók) előtt. A mester a szabadulás napján az összes kalapossegédeket meghívta magához. Az új segédet egy hétre az ipartestületi felszabadítás után avatták maguk között segéddé. A kalapossegédek talán a legszegényebb emberek voltak. Nem volt nekik másuk, mint jóformán az a sarcuk (kötény), amit maguk elé kötöttek. Aznap, amikor a mester meghívta az összes legényeket a városba, magához, az új segédnek surcba bekötötték az ümögét (ing), ruháját, meg ami apró holmija volt, formamadzaggal a vállára akasztották úgy, hogy a batyuja elöl lógott, a cipője hátul. A cipője ócska papucs volt. Kofferja, ládája sohasem volt régen a kalapos vándorlegénynek. Mikor én 1912-ben szabadultam, akkor még a nagyapámnál (Rimaszombathy József kalaposmester) összegyűltek a város összes kalapossegédei. Persze én akkor még nem értettem, hogy ez milyen szép dolog és nagyon mérges voltam, hogy vasárnap délután, amikor a legszebb ruha van rajtam, nekem is becsomagolják surcba a batyumat, váltamra akasztják a formamadzaggal, aztán elküldenek frembe (idegenbe). Az útvonalat megjelölték. Nagyapámnak a Sütő ut-60
