Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Kézművesipar a Palotavárosban
viselete más foglalkozási csoportok körében is általános volt. Wekerle Sándor Az Osztrák- Magyar Monarchia írásban és Képben című munkában Fejér megyéről készített összefoglalásában a múlt század végén ezt írta: „A nép ruházata nemcsak csinos és tiszta, hanem jobb módra valló, kék vagy szürke posztóruhája, bundája, vagy legalább szűre minden valamire való embernek van.” (1896, 535). 1930-ban már csak 7 szűcs dolgozott a városban, közülük hárman tartották fenn műhelyüket a Palotavárosban (Szabó 1932,105). Kalapos mesterség A foglalkozás helyi múltja Hazánkban a XVIII. századtól napjainkig kedvelt férfi viseleti darab a gyapjúból, majd más anyagokból is készített kalap. Időszakonként persze változott, hogy mely társadalmi rétegek, illetve korosztályok hordták különösen szívesen. A kalapos mesterség elődje vagy legalábbis a testvére a süveggyártásban keresendő. A Rákóczi-szabadságharcot követően a süveget még inkább magyar és szlovák, viszont a kalapot német igények kielégítésére termelték (Domonkos 1962, 144).Tehát a kalap Magyarországon a németek lakta területen, a polgárság soraiban jelent meg először. A német példa nyomán indult hódító útjára a magyarság körében, s így a nemezkészítés alapvető technológiájának megtartása mellett a süveges mesterek mindinkább áttértek az új divat darabjainak előállítására. Mintegy 250 éve a kalap már egyik alkotója volt a mezővárosi magyar lakosság öltözetének, majd a múlt század elején a parasztság körében is országosan elterjedt. A XVIII-XIX. század fordulóján a helyi ízlés szerint a kalap széles, illetve keskeny karimás változatai alakultak ki. A Dunántúl területén általában előbb jelentkezett a kalap divatja, mint az ország más vidékein. Ez természetesnek tekinthető, hiszen a mesterlegények vándorlása és a kereskedelem révén a nyugati hatások itt hamarabb és jobban érvényesültek, mint más tájegységeknél. A dunántúli centrumok a kapott hatásokat azután továbbították (Domonkos 1962, 151). A mind népszerűbb fejfedő előállítói, a kalaposok (németül Hutmacher, Huter) céhekbe tömörültek. Székesfehérváron már a XVIII. század első felében működött céhük. Az 1715. évi összeírás a szervezet két tagját, Kolacs Mátyást ésTrűbaldt Györgyöt említi. A működésre utal az is, hogy egy 1734-ből származó bejegyzés szerint Rodler Jakab kalapost a mesterek nem kívántak szervezetükbe felvenni (Szabó 1938, 22, 74). A feudalizmus idején a vármegyéket megillette az ipari termékek és élelmi cikkek ármegállapítási joga. A döntést a szabad királyi városok - így Székesfehérvár is - kénytelenek voltak mindig tudomásul venni. 1724-ben a „kalap csinálók árszabása” ekként szólt: „A Legh jobb gyapiubul csinált kalap Von der Kehrnvoll bélléssel edgyütt, és sinorjával... 1 ft 40 dénár. Alább valóért 1 ft. Közép szerű 75 d. Éppen alább való 50 d. Ha ó kalapért főst föll készítve és tisztítva 20 d.” (Szabó 1938, 35). Az 1746-os Fejér megyei kézműves árszabás szerint a kalapcsinálók „az leg jobb fainabb materiabul csinált kalapot” 3 forintért, a „közönségeset” 1 forint 25 dénárért, az „ennél alább valót” 1 forintért adhatták. Készítettek kalapot „8,9 és 10 esztendős gyermekeknek”, minek árát 40 dénárban limitálták (Farkas 1971, 283). Székesfehérváron tehát már a XVIII. század első felében kedvelt viseleti darab volt a kalap, melyet többfajta minőségben és méretben, azaz különböző rétegek és korosztályok részére állítottak elő. A viszonylag korai, széles körben való elterjedés kétségkívül összefüggésben áll azzal a ténnyel, miszerint a város lakossága a török kiűzését követően részben német ajkú volt. Részükre zömében német származású mesterek készítették a kalapo59
