Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Kézművesipar a Palotavárosban
II. világháború utáni években kerültek árui ilyen módon forgalomba, elsősorban agilis felesége révén. Fehérváron kívül Kisláng, Martonvásár, Bicske, Mór, Kisbér, Kálóz, Enying voltak a leggyakrabban látogatott vásároshelyek. Igyekeztek élni a lehetőségekkel, s értékesíteni áruikat, amelyek után pár évig jó kereslet nyilvánult meg. A gyáripar fejlődése, a gazdaságpolitikai célkitűzések azonban az 1950-es évektől a szakmában oly módon éreztetik hatásukat, hogy a hanyatlás jelei kezdtek mutatkozni. Ennek következménye a belvárosból történt kiköltözése s az, hogy tevékenysége jelentős részben talpalásra, sarkalásra, varrásra, cipőtágításra, festésre, vasak fölverésére korlátozódott. Műhelye magán viselte a palotavárosi műhelyhelyiségek jellegzetességeit. Berendezése, eszközkészlete egy korábbi időszakot tükrözött, mivel idős kora miatt a szerszámait nem újította, nem korszerűsítette. A néhány négyzetméteres műhelyben csak a legszükségesebb tárgyak fértek el. A szerszámok helyét a célszerűség és a rend határozta meg. Az asztal, a pangli a fényt biztosító ablak alatt állt, rajta fektetve, vagy felakasztva a jórészt német eredetű kifejezéssel jelölt eszközök: knejb (kés), abnémer (kócvágó), ampasz (vasaló), snittvas (talpszélvas), bindolóár (bekötőár) stb. Rekeszekben, különböző dobozokban itt tartotta a szegeket és az apróbb tárgyakat. Az asztal mögött, a suszterszéken dolgozott a cipész, s a háta mögötti polcon helyezte el a nagyobb méretű, illetve kevésbé szükséges tárgyakat. Itt sorakoztak kaptafák, melyek számuknál fogva a legtöbb helyet foglalták el. A ládán, illetve a földön tartotta a kuncsaftok cipőit. A falhoz támasztva táblában álltak a különböző bőrök (Gelencsér 1980, 37-50). Némelyik műhely bizonyos fokig a társadalmi életnek is színtere volt, ahol a férfiemberek cserélték ki gondolataikat. 1979-tól a házak bontása, az új építkezés megindulása miatt a palotavárosi cipészmúhelyek forgalma is csökkent. Az említett cipészdinasztiából Szép Gábor a Horog utcában 1982-ig folytatta a tevékenységet. Jámbor István 1980-ban zárta be műhelyét. A mesterséggel történő leszámolás jelképének is fölfogható, hogy a műhelyben töltött utolsó télen kaptafái nagy részét is eltüzelte. Csapók, szűrszabók, szűcsök Bátky Zsigmond, a budapesti Néprajzi Múzeum két világháború közötti igazgatója, 1918-ban megjelent Magyarország néprajza című összefoglalásában népviseleteink bemutatásakor ezt írta: „Két sajátlagosan nemzeti ruhadarab tobzódóan színes kivarrásában a magyar vezérkedik. Ez a szűr és a suba, melynek készítése, egyéb bőrből való ruhadarabokkal együtt a férfi kismesterségek munkakörébe tartozik.” (1918, 140) Székesfehérváron e két híressé vált ruhadarab készítésének mesterei is elsősorban a Palotavárosban dolgoztak. A csapók a gyapjú tisztításával, finomabb feldolgozásra történő előkészítésével foglalkozó mesteremberek voltak. A csapás szó eredeti jelentése: fonás előtti gyapjútisztítás. Kifeszített húrt vagy madzagot lazára engedve belecsapták a tisztítandó gyapjúhalmazba. A nehezebb, szemetes, durvább minőségű így alulra, a könnyebb, jó minőségű felülre került. (A húros csapószerszám látható a székesfehérvári csapócéh 1722-ben készült ládáján és céhbe hívó tábláján. A fehérvári csapók a palotavárosi Csapó utcában laktak, a gyapjúszövet nedves állapotban való mechanikai tömörítését, a kallózást a városrésztől északra, a Gaja patakra épített Kallómalomban végezték. Fényes Elek 1847-ben megjelent országleírásában Fejér megyéről olvashatjuk: „Számos patakjai közül, mellyek a vértesi és bakonyi hegyekről tódulnak le a lapályosabb déli részekre, csak a gajait említem, melly Fejérvár alatt a Sárvízbe ömlik, s malmaival, pokróczkallóival vidéki lakosának tetemes hasznot nyújt.” (1847,35). A Kallómalom a XVIII. század végéig a csapócéh tulaj-54
