Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Palotaváros kertművelése
nak, mégpedig a kudaríval. „Vettek a boltban egy papírzacskó faszenet, rátették a sporhejt tüzére, az átizott. Akkor egy régi, alacsony oldalú fazékba belerakták hamura, azt a faparazsat. Azt ruhával letakarták, a piacon a kisszék alá dugták. így elviselhető volt az árulás ősszel vagy télen. A kudari kikészítése fontos feladat volt az árulásnál. A faszén órákig tartotta a meleget. A kialudt kudari, ha ment a piac, ha nem, az árulás végét jelentette.” (Gelencsér 1981, 48-49). A maradék, az el nem kelt áru ment a buriccskibe. Az otthoni tárolásra általában nem volt lehetőség, legfeljebb egy-két napra. A buriccski a hátsó udvarban volt a trágyadomb körül elkerítve, vagy gödörbe ásva. Az ide került termény sem ment teljesen kárba, a baromfiállomány hasznosította. Főleg 1945 előtt, Várpalotára és Veszprémbe is jártak az asszonyok. Négyen-öten fogadtak egy lovas fuvarost, aki elvitte a zöldséget és egyéb terményt, a bányászok, erdei munkások lakta, illetve kevésbé termő vidékre. A fuvart pénzzel fizették, de így is megérte az 1-2 napi fáradság. A palotavárosiak igen jelentős szerepet töltöttek be az ellátás területén. Jó minőségű áruk megbízható szállítói voltak. A családi jövedelemben a kert számottevő szerepet játszott. A belőle származó bevétel arányában annál nagyobb volt, minél kevesebb szántófölddel rendelkezett a család. A szegényebb réteg kifejezetten rákényszerült, hogy ebből szerezzen jövedelmet. A kert nem pótolhatott ugyan 4-5 hold földet, de biztosított annyi jövedelmet, amennyit egy idénymunkás szerzett a két világháború közötti időszakban. Emellett a család élelmiszerellátását szintén a kert biztosította. Amit termeltek, abból kivétel nélkül fogyasztottak. Viszont a búzát, a kukoricát, a babot inkább a kerten kívül, a szántóföldön, sokszor a bérelt földön termelték meg. Országunkban sokfelé nem csak a lakóházak mögött, a telek folytatásában húzódtak kertek, hanem elhelyezkedhettek a határ egy vagy több pontján, rendszerint csoportosan. Ezzel mintegy összhangban a palotavárosiak zölségtermesztésüket a belterületen kívül is folytatták. A két világháború között, rendszerint néhány család a kevés földdel rendelkezők közül, összeállt, s bérbe vettek egy kukoricaföldet, 8 vagy 16 sorosat. Máskor 10-12 ember bérelt egy búzaföldet. Kifigyelték, hogy lehetőleg nem régen trágyázott, jól termő legyen. A használatot egymás között fölosztották, a földet nagy munkával fölásták, s zöldséget termeltek benne. Rendszerint az Alsóvárosban, a jó zöldségtermőnek tartott Kisbasában, Laposi-dűlőben, Szűrük köziben, Kilencedik alájáróban, Lukács kúton aluli részben vettek bérbe. Az utóbbiról azt mondták, ott terem a legédesebb zőccség. Öntözés nélkül megtermett ott a fehér zöldség, a sárgarépa, a cékla, az uborka. A sárbogárdi út mellett, az égeményes földben, korai paradicsomot, paprikát tudtak öntözéssel nevelni. A munka során a palotavárosi módszert követték. Az ásást az 1930-as években itt is a szántás váltotta föl. Keddi, pénteki napon a másnapi piacozás érdekében tragacson, kiskocsin, biciklin, lovas kocsin szállították haza (sokszor 8-10 km-re) a terméket. Székesfehérvár és környékének zöldségellátásában jelentős, azon túlmenő területeken pedig esetenként töltött be szerepet Palotaváros-Rácváros kertgazdálkodása. Zeller- és salátatermesztés éppen olyan rangos volt, mint a cecei, abai paprika, a csőri, csurgói, balinkai káposzta, a pákozdi paradicsom, az alapi dohány, a perkátai és velegi torma, vagy a sukorói cseresznye. A körülményekhez és lehetőségekhez jól alkalmazkodó, azt nagy szorgalommal párosító tevékenység méltán vívott ki rangot, elismerést. Az 1977-ben megindított, s néhány éven belül befejeződött kisajátítások, az azt követő lakásépítés a kertészkedéssel foglalkozók szétszóródását, a sajátos kertkultúra megszűnését jelentette, csökkentve a közeli piac mennyiségi és minőségi kínálatát. 112
