Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Üzemek a Palotavárosban
1800-as évek elején arra, hogy Weiss Hermann már két tímárműhelyt tartson fenn, majd egyik fiát, Weiss Simont hozzásegítse ahhoz, hogy sógorával, Túli Antallal önálló műhelyt nyisson a borkereskedelem és -feldolgozás egyik mezőföldi központjában, Székesfehérváron. Akis gyárrá fejlődő műhely 1855-ben már komoly vetélytársa volt Palotaváros tímárainak és tobakosainak. Weiss Simon fia, Károly bécsi tanulmányai és tapasztalatszerző útjai után, immár tudatosan készülve fel arra a feladatra, amit egy fejlődésnek indult gyár irányítása jelent, 1869-ben állt a gyár élére. A mai gyártelep helyén (Tobak u. 27.) ekkor építették fel az első üzemszerű, nagyméretű tímárműhelyt. 1885 után a műhely termékeit az egész Osztrák-Magyar Monarchia területén ismerték. 1889-től pedig már a nyersanyag egy részét és a cserzóanyagokat is külföldről, elsősorban a balkáni államokból szerezték be (Szabó 1938, 412-413). Századunk húszas éveiben jelentős átalakuláson ment át a gyár. 1898 óta lényegesen megnőtt a bőrgyárak előnye a tímármesterek műhelyeivel szemben: ekkortájt kezdték a nagyüzemekben bevezetni a házilag, növényi eredetű cserzőanyagokból készített cserzőlevek helyett az ásványi sókból nagy mennyiségben keverhető vegyszereket. Ez a technológiai újítás éppen a jó külföldi kapcsolatok révén szinte azonnal megjelent Weisséknél és így húsz év alatt új termék gyártására és új üzemrész építésére teremtett tőkét. Az új cikkeket, a talpbőröket, a zsíros felsőbőröket és a lószerszámbőröket Herkules védjeggyel hozták forgalomba itthon és külföldön. 1920-ban 28 munkást foglalkoztattak (Schneider- Juhász 1937, 571). 1935-ben újabb gyárteleppel és gyártmánnyal bővült a cég: ekkor kezdték meg a krómcserzésű fekete és színes boxok és bélésbőrök gyártását. Ez a fejlődés egy újabb tanult családtag, Vas Endre belépésének eredménye. Vas Bécsben külkereskedelmi, a szászországi Freiburgban pedig tímárszakiskolai tanulmányokat folytatott. Az 1930-as évek végén Weissék megvették a csődbe jutott Kovács-féle bőrgyárat (Szabó 1938, 414). Kovács Ferenc székesfehérvári születésű tímármester 1884-ben alapította gyárát a Tóbak utca 13. szám alatt. A kis üzem lényegében egész fennállása alatt a nagyobb gyár árnyékában működött, s csak olyan termékekkel maradhatott fenn, amelyeket a másik nem gyártott. Talpbőrök és lószerszámbőrök gyártásával a századfordulóig nyereségesen termelt. 1902-ben állami segítséggel egy 8 lóerős benzinmotoros géppel tudta csak fokozni a termelést. A gyár virágkorát az I. világháború alatt élte, amikor a hadsereg szükséglete a talpbőrök piacán hatalmas konjunktúrát hozott. Minden üzem termékére nagy szükség volt és még így sem tudtak eleget termelni. A háborús felfutás után a gazdasági világválság áldozata lett a gyár, csődbe jutott (Vértes 1910, 303-304). Az egyesített üzemben az 1930-as évek végén 45 munkást foglalkoztattak. Répássy István (Sárszentmihály, Liviapuszta, sz. 1900) ebben az időszakban dolgozott itt 11 évig, a gyárban végzett munkát elsősorban az ő visszaemlékezése alapján mutatom be. A nyersbőrök a meszes nevű gyáregységbe érkeztek. Itt áztatták és forgatták a meszesgödrökben a bőrt, így tették alkalmassá arra, hogy a felesleges zsíros-húsos réteget és a szőrt letolják róla. Utána pácolták a bőrt, ezzel lényegében megpuhították. Mindkét folyamat komoly fizikai munkát jelentett. A gyakran 3-4 m2 felületű, vizes marhabőröket naponta többször meg kellett forgatni a meszes lében, majd a páclében, éles húsoló késekkel megmunkálni. A munkaidő reggel hattól este hatig tartott 1 óra pihenővel. A meszesben dolgozóknak ünnepnapokon is folytatni kellett a bőrök forgatását, hiszen a vegyi folyamatok ekkor sem álltak le. Ezt a munkát, a tímárinas munkáját Grandpierre Lajos önéletrajzi ihletésű, Örök készenlétben című regényében így írja le: „A meszes kádakból a nagyfogóval, amely maga is legalább tíz kilót nyomhatott, minden áldott reggel, a vasárnapokat is beleszámítva... kilencven marhabőrt kellett felhánynom másodmagammal. A meszesek felhányása csak bemelegítőnek számított, nem komoly munkának, mert nem kellett hozzá szaktudás.” Innen a cseresbe került a bőr, ahol a cserzés folyamata játszódott le. Acserzőlevet mindig a mester keverte, s a lé összetételének titkára nagyon vigyázott. Répássy István idejében a mestert Klemencsicsnek hívták, osztrák származású voit. A cserzett bőröket hasították, megfelelő méretűre szabták, osztályozták. Innen a szárítóba kerültek a bőrök. A szárítót házi gőzgép fűtötte fel 45-70 C°-ra. Ez volt a negyvenes években a gyár legmodernebb egysége. Házi teherlift szállította a bőröket. Itt körülbelül harmincán dolgoztak. 101
