Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)
gálta a lucaszék anyagát. Megállapította, hogy valamennyi fődarabja különböző fafajtából, tehát 9 féle fából: jegenyefenyőből, közönséges borókából, cserből, akácból, kökényből, juharból, rózsafából, veresgyűrű-somból és körtefából készült. A lábak becsapolásához használt ékek közül háromnak az anyaga a felsoroltak közül való, a negyedik pedig bükkfa. Ezzel a váli lucaszéket alkotó fafajták száma tízre emelkedett. Körmendy János a környezetében előforduló valamennyi faféleséget felhasználta rituseszközének elkészítéséhez. A váli lucaszék fényképét az 1930-as években megjelent kézikönyv, A magyarság néprajza is közölte (Sebestyén 1909, 314-315; Róheim 1915, 28-29; A magyarság néprajza II, 1477. ábra). Válón eszerint még a XIX. század utolsó harmadában is igen erősen élt a lucaszékkel és' a boszorkányokkal kapcsolatos hiedelem. Ezt a néprajzi gyűjtésből származó adatok is megerősítik: az ekkor születettek még személyekhez köthető történeteket, eseteket ismertek a lucaszék készítésével és használatával kapcsolatban. Nagy Gyuláné (szül. 1886) Valkó József esetét említette: „Kilenc nappal előtte kell elkészíteni a lucaszéket, 9 darabból szokták elkészíteni. Odaültek a szentegyházba a kórus alá, és akkor gyüttek a boszorkányok. Éjféli misekor megnézték, ki a boszorkány, ember vagy asszony. Aztán az történt, a Kata néni, a Menyhárt Kata néni volt a legnagyobb boszorkány. Nagyon mérgesek voltak az emberre a széken, Valkó József bácsira, de muszáj volt megjelenni, mert a lucaszék odavette ükét. Fölkapták székestül az öreget, és vitték oda a zúgóba, Szent Jánosba (a szoborhoz a patak mellett), és belevágták a folyóba. Ha barátom nincs ott, belefullasztanak ezek a boszorkányok, mesélte Valkó József bácsi." Domak Sándorné (szül. 1889) még hozzáfűzte: „Söprűvel jelentek meg az öreg Valkónak. Lucaszékre ráült, mind megjelent neki, és cérnaszálon malomkövet lógattak a fején". Ugyanezt a történetet - már általánosítva - 1951-ben a Válhoz tartozó Mária-Anna pusztán1 is ismerték: „Lucaszéket karácsonyig csinálják, 12 napig. Akkor kimennek vele a keresztútra. Mikor a boszorkányok elmentek, akkor az ember gyorsan hazaszaladt, a kemencében meg már ég a tűz, és bedobja a széket. Mire elég, nincs többé ereje rajta a boszorkányoknak. Ha a boszorkányok mégis előjönnének, akkor az ember fölfelé a levegőbe babot szór, s a boszorkányok addig nem tudnak semmit csinálni vele, míg fel nem szedik a babot. Ugyanezt templomban szenteltvíztartóhoz is szokták tenni, és aki megrúgja a lucaszéket, az a boszorkány. Lucaszéket kukoricalevélből készítik, fonják meg, s aki beleül, az látja a boszorkányt. Lucaszékről lehet látni, hogy hajszálon forog a malomkerék, boszorkányok vannak benne. A boszorkányok figyelmeztetik azt, aki a lucaszéken ül, hogy jó lesz neki vigyázni. Egy ember is egyszer megszentelte székét, mert nagyon félt. De mégsem volt ereje, amikor a boszorkányok a hajszálon függő malomkövet ráengedték. Ment volna haza, árokba lökték. Meg akarták fujtani, de nem halt meg. Keservesen ért haza, és csak a halálos ágyán mondta el, hogy látta a boszorkányokat a malomkő vön, mert a boszorkányok felbíztatták, ha megmondja, akkor mindjárt meghal." (IKMNA.51.1.) Az esetről a szomszédos községekből Válón szolgáló leányok is hallottak. Tordason így mesélte el 1951-ben a 76 éves Bradák Jánosné: „Luca napján -Válban szolgáltam akkor- készült a lucaszék, karácsony böjtjéig. A szenteltvízhez odaállították, az volt a boszorkány, aki nem tette bele az ujját a szenteltvízbe, csak úgy csinált, mintha beletette volna. Aki az volt, az mind kifelé nézett. Ismerték az embert, aki a lucaszékbe ült, kifelé sompolyogtak a mise vége előtt a templomból, a híd alá bújtak, s mikor ment haza az ember a lucaszékkel, behúzták a híd alá. Azt mondták neki, ha elárulja, hogy kik a 90
