Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

háztul temettek. A gyerekeknél, fiataloknál a világosra, fehérre festett, a középkorúaknál a barna, az öregeknél a fekete politóros fenyő vagy tölgyfa koporsót a szoba közepére, két székre vagy asztalra helyezték, mellette oldalt szentelt gyertyák égtek. Lábtól szenteltvizes edény állt, melyből a halottat látogatók meghintették az elhunytat, majd lehajtott fejjel rövid imát mondtak érte. A halottas háznál tüzet nem gyújtottak, nem főztek, a családtagok nem az elhunyttal, hanem másik helyiségben aludtak. A virrasztásra már csak halványan emlékeznek. A ház ajtaja és a kapu fölé a temetés előtt a vállalat fekete drapériát vont, mely talán a magyarságnál a régi időkben az ajtószemöldökre akasztott fekete lepel maradványa. (K. Kovács 1944.31.) A honfoglalás korától kezdődően adatok sora bizonyítja, hogy egy-egy temető összetartozó részcsoportjaiban az azonos rokonsági kötelékhez tartozók nyugosznak, tehát a családi kötelék a másvilágon is összetart. A családi temetkezés igénye és gyakorlata több helyen napjainkban is él. (Kunt 1983.23.) A palotavárosi családok a legutóbbi időkig igyekeztek egy szűkebb térségbe temetkezni, ezért előre megvették a sírhelyeket vagy rátemetkeztek a rokonokra. Törekvésük igazolja, hogy a temetkezési szokások az általánosnál is konzervatívabbak. A palotavárosiak (vagy ahogy magukat emlegették: a mi fajtánk) zömmel a Szedres temetőbe földelték el halottaikat, a kicsit módosabbak a Hosszi-temetőbe. Ide hozták a koporsót a távoli Vágóhidi-dülő, másként Zeller-sor házaiból is. (Tátra, Mátra, Fátra utcák) A II. világháború után a Palotaváros déli része mind jobban a Sóstói-(Szent Kereszt) temetőt vette igénybe. A Palotai út melletti két temetőben a hivatásos sírásói feladatokat a múlt század vége óta a Nyakas família tagjai öröklődő mesterségként látták el. A temetkezési vállalkozók emberei után a családtagok is megjelentek náluk, s együtt választották ki a sírgödör helyét. Az egyházi alkalmazású sírásó a temetés napján ásta meg a halott nyughelyét. A vallásos hívek szerte Európában a középkortól a kötelező kultuszon felül kisebb társulatokat hoztak létre. Az ilyen módon alakult egyesületeknek részfeladatát képezte a tagok illő temetkezéséről való gondoskodás. Közismertek Kolozsvár Hóstátnewű külvárosának а földész foglalkozásúakból szerveződött kalandos társaságai (K. Kovács 1944.85.101.) Székesfehérváron részben templomokhoz kapcsolódva, részben foglalkozásonként elkülönülve jöttek létre a temetés intézése, terheinek megkönnyítése, ünnepélyességének emelése érdekében az egyletek. A palotavárosiak jórészt az 1861-ben létrejött „Szent István első apostoli királyról czímzett Székesfehérvári Temetkezési Társulat" röviden a Szent István Temetkezési Társulat tagjai lettek, melynek működése nem egy tekintetben emlékeztet Szeged-Alsóváros két vallásos egyesületére, a Szent Antal Társulatra és a szegedi Önsegélyező Hajósegyletre. (Bálint, 1974.115-124.) A Szent István Temetkezési Társulat a katolikus egyház támogatása mellett működött, ennek megfelelően védnökéül a mindenkori megyéspüspököt kérték föl, s tevékenysége is több tekintetben a Szent István belvárosi plébánia templomhoz, a székesegyházhoz kapcsolódott. A társulat első királyunkat fehérvári kötődése miatt választotta patrónusul. Az 1861-ben hozott, majd többször módosított alapszabályzat értelmében a társulat célja a vallásosság emelése és a felebaráti szeretet gyakorlása volt. Az előbbi célt több módon kívánták megvalósítani, melyek közül a miseáldozatot, a körmenetekben történő testületi részvételt és a zászlók beszerzését jelölték 70