Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

felsővárosi templomnál várták őket. A zarándokok pár hét múlva ismét felkereshették Bodajkot. Olvasás Boldogasszony ünnepén (okt. 7), helyi szóhasználattal óvasó vasárnap. A századfordulón még több százan utaztak különvonattal oda és vissza (SZV1908. okt. 13.), a két világháború közt azonban már csak néhány öregasszony ment ez alkalomból. Szeptember elején, paradicsoméréskor, régebben Kisasszony napján (szept. 8.), újabban az ahhoz közel eső hétvégén szombat déltől vasárnap délig tart a csatkai bucsu. 1945 előtt a ferencesek vezetésével Székesfehérvár parasztok lakta negyedeiből is mentek gyalogosan, de a palotavárosiak inkább lovas kocsin tették meg az utat. Családonként külön-külön mentek az 1862-től egyre népszerűbb, szép természeti környezetben található búcsújáróhelyre. Éjszaka részt vettek a 10 órakor kezdődő nagymisén, éjfélkor felmentek a kálváriára, s a vasárnap délelőtti mise után indultak haza. A zarándoklatot a palotavárosiak egy része fogadalomból tette meg. A szent helyeknek, kegyképeknek, kegyszobroknak csodás erőt tulajdonítottak. Betegségükből gyógyulást, meghatározott életcél elérését, sikeres házasságkötést, a hozzátartozó katonaságtól vagy fogságból való megszabadulását várták a végrehajtott búcsújárástól. A szokás az utóbbi időben az idősek körére korlátozódott, akik viszont újabban más városrészbeliekkel autóbuszon vagy személygépkocsival korábban nem látogatott zarándokhelyekre is eljutnak (Máriagyüd, Mátraverebély, Máriaremete stb.). Szent Mihály napja (szept. 29.) egykori tekintélye nyomán századunk elején a palotavárosiaknál még jelentős határnapnak minősült. A századfordulón ugyan, azt említették a helyi sajtóban, hogy „Szent Mihály napja is a szürke hétköznapok sorában húzódik meg" (SZV1908. szept. 29.) illetve „a hagyományos szokásoknak már csak romjaival ületett meg" (SZ 1887. szept. 29.), ám korábban annál nagyobb fontossággal bírt. A Szent György napnál említettekkel összefüggésben a régi gondolkodás szerint Mihály napja az év közepét jelentette. A 20. században a harangozás időpontjának megváltozása kapcsolódott hozzá, de ekkor fogadták fel a pásztorokat is. Ennek kapcsán csak utalunk a Felsővároson zajló juhászfogadásra és mulatságra. Szüreti bált Palotaváros földművelő népe nem tartott. Viszont a század elején megjelentek, majd elszaporodtak az iparosok vendéglőben tartott, szüretinek nevezett mulatságai. Szeptember végén, októberben, míg a jó idő tartott, végezték a kukoricafosztást, mely a munka mellett a párválasztásra és a tánchoz is alkalmat nyújtott. A több estét igénybe vevő fosztáson a lányok-asszonyok munkáján kívül szükség volt a legények, férfiak erejére is. A háznéppel együtt főleg a környék fiatalsága végezte a munkát. A háziasszony tésztával, buktával, pogácsával, a gazda borral kínálta a vendégeket. A munka utójján harmonikaszóra nemegyszer táncra perdültek az udvaron. Mindenszentek (nov. 1.) és halottak napja (nov. 2.) a palotavárosiak tudatában teljesen összefonódott. Az előbbi önállóságát, liturgikus rangját teljesen elvesztette, a halottak napjának vigiliája lett belőle. (Bálint 1977. II. 430.) A palotavárosiak mindenszentekkor rendbe hozták a sírokat, este a temetőben a sírokon vagy otthon gyertyát égettek. Egy-egy halottnak többet is szoktak gyújtani. Hagyományuk szerint mindenszentek „reggel minden lélek odahaggya a helit, akinek asztán nem égetnek, az nem talá vissza a sírgyába." A fronton elhaltaknak a temetőkeresztnél gyújtottak gyertyát. 63