Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

deszka közé volt csuklósan erősítve, míg a másik végén levő fogantyúval a deszkák közé lehetett süllyeszteni. A deszkák és a kés ollózásába szorított kenderből kitöredezett a pozdorja, amit kemencefűtésre használtak. A kenderrost ezzel még koránt sem lett kész. A szálakon visszamaradó pozdorját a gerebenen fésülték ki. Ez egy hatalmas szögekből álló vaskefe, amit egy lócára erősítettek, s a kendert beleakasztva fésülték ki. A kifésült kender egy-egy csomóját ezután még finomítani kellett. Ennek a műveletnek két szakasza volt, a melegítés és a tiprás. A melegítés kenyérsütés után kemencében történt, amikor az még forró, de már nem éget. A délelőtti kenyérsütés után betett kendert este már tiporták." (Németh 1976,80-81.) A paraszti kenderfeldolgozás során tehát a puhítást, a kenderdörzsölést lábbal végezték, melyet a Dunántúl keleti felén, így vidékünkön is tiprásnak neveztek. Ugyanezt a munkamódot alkalmazták az Ipoly és a Zagyva közti dombvidéken (morzsolás), valamint a Tiszántúlon (dörzsölés). A magyar nyelvterületen kívül csak Ukrajnából ismeretes még a rostanyag ilyetén puhítása, és ott hasonló módszerrel éltek a bőrkikészítés során is. A törökök és a mongolok szintén így puhították a bőrt. Végsősoron a lábbal végzett kenderdörzsölés, a tiprás a magyar kenderkulturának a keleti bőrtechnológiából származó eleme. (Gönyéy 1936,1-13.) A dörzsölést megelőzően a jó maroknyi, sárgadinnyényi kendercsomót kalács formába összefonták: „Összecsomóztuk a szálot, egyiket befűztük a másikba." Azután láb alá vették, rajta tapostak, a két lábfej között dörzsölték, sarokkal puhították. Cél volt az is, hogy a tiprás során apörgye (perje) kihulljon a szálak közül. Az udvarlási, szórakozási alkalmat magában hordozó*társasmunka lefolyása az érintett falvakban egységes képet mutat. Akendertiprás szeptember-október hónapra esett, rendszerint még a kukoricafosztás előtt igyekeztek elvégezni. A munkára a gazdaasszony vagy eladósorban lévő lánya hívta meg öt-tíz pajtását. A század elején az ősznek ebben az időszakában igencsak szólították a lányokat. A sárkeresztesi Lengyel Sándorné (sz. 1905.) említette: „Vót uan hét, hogy talán egy nap ha otthun vótam. Mindig mentünk kendert tipornyi, híták a leányokat." Később úgy szervezték, hogy az udvarlás napjaként jegyzett keddre, péntekre vagy szombatra jöjjenek össze. A munkát a lakóház folyosóján, konyhájában, ennek ajtaja előtt vagy a kamrában végezték. A földre tettek egy hosszabb deszkát (Iszkaszentgyörgyön jobbára a kukoricahordáshoz használt szekéroldal magasítót), elé pedig támlás székeket raktak. A leányok - ha nem voltak kellő számban, úgy az asszonyok is - a deszkára helyezett rostcsomót mezítelen lábukkal hedergő (sikáló) mozdulattal tiporták, sarkukkal forgatták, gyűrték. („Ugy meg lehetett puhittanyi, mint a selymet.") Közben a maguk elé tett székbe kapaszkodtak, arra könyököltek. Rövidesen odaálitottak, megjelentek a legények, közülük ki-ki a neki tetsző lány székére ült nehezékként. A legények sokszor már a házon kívül, az utcán összevesztek, hogy kinek hol lesz a helye. „Asztán ott út a legény a széken, a háta mögött tiport a leány." A munkavégzés közben beszélgettek, tréfálkoztak egymással, rövidesen pedig énekeltek. („Csak úgy harsogott, úgy danútunk.") A derű, sőt a kicsattanó jókedv hatotta át az egész estét. A munkát este 6-7 óra tájban kezdték, s míg el nem végezték, 9-10 óráig szorgalmasan tiportak. A házbeliek a munka befejeztével a lányokat kaláccsal, buktával, pogácsával, utóbb kávéval, a legényeket pedig főleg borral kínálták. Fehérvárcsurgón a lányoknak kevert túrót, gyümölcsaszalékot, szőlőt adtak. A társasmunka esetleg harmónikaszó mellett, tánccal zárult, végezetül a legények hazakísérték a leányokat. 502