Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

képviselői mentek, az őket megillető kísérettel, jelvényekkel. Külön helyet kaptak a vallásos társulatok tagjai és jelvényei. A koporsó után a családtagok haladtak, sokszor egymást támogatva. A menet további résztvevői nemenként elkülönültek. Fehérvárcsurgón a temetési menet hagyományos módon az alábbi rendben állt fel. Katolikusoknál: keresztvivő gyerek, fiatalság, férfiak, kántor, ministránsok, pap, halott, hozzátartozók, asszonyok. Reformátusoknál: fejfavivő, presbiterek, fiatalság, férfiak, kántor és a pap, halott, hozzátartozók, asszonyok. (Hadházy, 1969. 52.) A zámolyi katolikusoknál két ministráns haladt az élen a sírkereszttel illetve a templomi kereszttel, utánuk a templomi zászló (a Rózsafüzér Társulat tagjánál a társulati zászló is), a tanító az iskolás gyerekekkel, a pap és a kántor, a férfiak, a halott, a hozzátartozók, végül a nők. A sárkeresztesi és az iszkaszentgyörgyi reformátusok temetési menete megegyezett - kivéve a fejfavitelt. Sárkeresztesen egy rokon férfi a koporsó előtt, Iszkaszentgyörgyön valamelyik rokon gyerek a menet élén haladt vele. Egyébként elől az éneklő iskolások vonultak tanítójukkal, majd a pap, mögötte a férfiak, segítve lelkészüknek az énekben. A koporsót a családtagok kísérték, a menetet a leányok és az asszonyok közös csoportja zárta. Az iskolások kivételével nem párosával, hanem hárman-négyen mentek egymás mellett. A koporsóvivők menet közben többször váltották egymást. A háztól a temetőig a férfiak és az iskolások hangos éneke valamint kettős harangszó kísérte a halottat. A sírhoz érkező menet tagjai ugyanúgy helyezkedtek el, mint a halottas ház udvarán. A letett koporsónál, a nyitott sírnál a pap elvégezte az előírt szertartást, elbúcsúztatta a halottat. A koporsót a sírásók engedték köteleken a gödörbe. Padmalyos temetkezésnél egyikük leereszkedett a sírba, elhelyezte a koporsót, lezárta a padmalyt. Miután kisegítették, a sírásók lapátokkal, kapákkal az elföldeléshez fogtak. Régebben többen, újabban csak a rokonok dobtak egy-egy rögöt a koporsó után, hogy „nyugodjék békibe" az elhunyt. Katolikusoknál a plébános kezdte a rögvetést. A sír behantolása temetési énekek hangja mellett folyt, melyek közül egyiket-másikat, falvanként eltérően, gyakrabban énekelték. A reformátusoknál okvetlenül felhangzott a „Jézus ki a sírban valál" kezdetű 52. dicséret harmadik versszaka („Nincs már szívem félelmére... ") Az újonnan domboruló sír felett rövid ima, pár búcsúszó hangzott, majd a funerátor, az egyik hozzátartozó vagy a kántor megköszönte a temetésen való részvételt, az elvégzett munkát. „Agyászoló család nevibe nagyon szépen megköszönjük a tisztölendő úrnak, a tanító úrnak és az összes gyásztisztességtévőnek szíves fáradozását!" (Iszkaszentgyörgy) „Agyászoló család nevibe megköszönjük mindazoknak fáradságukat, akik a temetésen közreműködtek, a sírra koszorút tettek." (Sárkeresztes) A köszönetmondás azonban nem volt általános. A tömeg lassan oszlani kezdett és ilyenkor ki-ki felkereste hozzátartozója sírját, annak kövére, fejfájára borulva beszélgetett halottjával. Az újabb részvétnyilvánítások a háztól temetés megszűntével kaptak lábra. A sírok virággal, koszorúkkal borítása az utóbbi évszázadokban kialakult szokás. A századfordulón Babay Kálmán halotti búcsúztatóiban (1908-09. I. 74. II. 53.) többször utalt a koporsóra tett koszorúra. 1945 előtt a módosabbak temetésén egyet-kettőt, néhányat lehetett látni, de a virágcsokor csak utána jelent meg. Jellemző, hogy a két világháború között Csákberényben a református pap megtiltotta, hogy a koporsóra koszorút vagy virágot tegyenek. A temetés után a hozzátartozók 487