Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

Lássanak hozzá hát, mégpedig azonnal!" (Fehérvárcsurgó - Hadházy, 1967. 37.) A városi eredetű sütemények (helyi nevükön aprósütemén, cukrossütemén) az I. világháború körül jelentek meg a lakodalmakban, de csak 1945 után váltak általánossá és meghatározóvá. A süteményfélék terjedése kapcsolható a cukor, mint ízesítő anyag népszerűsödéséhez. Korábban ugyanis főleg mézzel édesítették. „Behoztam uraim a jó ételeket, Mazsolaszőlővel telt édességeket. Tudom, hogy szeretik az itt lévő szüzek, De annál inkább az öregek és őszek. Édes ez uraim, valamint a vont méz, Az ember mindjárt megkívánja, amint ránéz! Cukorral vegyítve nem is igen nehéz, Aki ilyennel él, nem bántja a köszvény!" (Sárkeresztes) Csókakőn és Bodajkon kedvelt lakodalmi sütemény volt a környékbeli németajkúaktól átvett vircedli illetve gvircedli, magyar nevén borbamártogató. Piskótához hasonló tésztáját tojásból, cukorból, lisztből keverték, gyúrták ki. Adtak hozzá citromhéjat és szegfűszeget is. Elsodrása után vircedliszaggatóval mintát nyomtak rá, elmetélték, majd kisütötték. Mint szárazsüteményt borba mártogatva fogyasztották. A tortát az aprósüteményeknél később, először a két világháború között, módosabb helyeken készítették. Egyes lakodalmakba eleinte az értelmiségiek és a koszorúsok vitték, mint ajándékot. Az 1960-as évektől a torták és aprósütemények sokasága szinte teljesen kiszorította a hagyományos kalácsféléket. A hosszan elnyúló vacsora rengeteg - köztük a szexuális életre utaló - tréfára szült alkalmat. A tréfálkozás célpontjává mindenekelőtt az ifjú pár vált. Megillette őket ugyan az a tisztesség, hogy minden tál ételből először eléjük raktak, ám a násznép örömére és együvé tartozásuk jeleként közös tányérból kellett enniük. Ráadásul ha nem figyeltek, azt is ellopták előlük. Máskor az egy tányér és egy pohár mellé nem kaptak evőeszközt, legfeljebb szűrőkanalat. Fehérvárcsurgón az ifjú pár mindkét tagjának megterítettek, nehogy valaki azt gondolja, nem jutott mindenkinek tányér. A menyasszony azonban az étkezés megkezdésekor elvette társáét, és a levest közös edényből fogyasztották. Minden faluban szokásban volt, hogy a fiatalabb vendégek, a nagyobb gyerekek vagy a legények a vacsora alatt az asztal alá bújva igyekeztek elemelni a menyasszony cipőjét. Ebben a menyasszony is közrejátszott, ki a szokást ismerve vagy pihenésképpen rendszerint kibújt belőle. A megszerzett zsákmányt a násznagynak pénzért kellett visszaváltania. Néhol a vőfély rántotta le az asztal alatt a menyasszony cipőjét és a vőlegénytől követelte érte a váltságdíjat. A felső-magyarországi városokban már a középkorban megengedett szokás volt, hogy a lakodalomban közreműködő szakácsnők és zenészek pénzt szedjenek maguknak. Bár a tányérozást többször megtiltották, teljesen nem tűnt el. A paraszti lakodalmakban ugyancsak széles körben elterjedt az említett személyek pénzszedése. Kistájaink egyes falvaiban a vacsora alatt a szakácsnők kásapénzt gyűjtöttek. Bekötött kézzel, nagy sírás-rívás közepette jelentek meg. A vőfély versben mondta el, hogy szegény szakácsnő megégette a kezét vagy a lábára dőlt a forró húsleves, segítségére van szüksége, csak úgy tudja gyógyíttatni magát. A kásapénz szedésekor 447